21. fejezet.: Rain

'-Bennem növekszik a gyermekünk, akit te meg én, csak mi ketten nevelünk majd föl. Ez összeköt bennünket. Örökre.-slattyogott a férfihoz egy csókváltásra. Közben az arcomat fürkészte, öntelt pofával. Majd kezével megsimította a hasát drámai sóhajjal. Andy összezavarodottan bámulta a földet teljes döbbenetben. És én? Én összetörtem. Ott hevert a szívem darabokban. Fölálltam és totál zsibbadtan kifutottam a szobából. Ahogy szeltem a lépcsőfokokat a szememet szúrták a könnyek. Még vissza se kaptam. De már nem az enyém.' 

~*Jayy szemszöge*~

Dahvie meg én otthon ültünk, egy apróbb koncert körútról értünk haza. Hirtelen jött, hogy adjunk elő hat helyen hat koncertet és most olyan nyugis volt otthon minden. Túl csendes. Föl akartuk hívni örökös bűntársunkat, de a telefonja nincs bekapcsolva. Ilyen sincs sűrűn.. Minden botnak két vége van, hívtuk Andy-t.

-Csá, Biersack. Igazából Rain-t keressük, nincs veled? -szólt bele Vanity. Kihangosította. A vonal másik végén csönd honolt. Hangos lélegzés volt az össz, amit kivettünk meg lépések.

-Fiúk. Mit tennétek, ha elveszítitek azt, akit szerettek mert az, akit nem szerettek, közli, hogy terhes tőletek és ez örökre összeköt titeket és akit szerettek annak nincs hova mennie, még se tudjátok, hol van, és tudjátok, hogy ti baltáztátok el az egészet, csak azt nem, hogyan kéne jóvá tenni? -hallottuk a fiú kétségbeesett hangját. Amit mondott, elég zavaros volt, nem tudtam követni, csak azt tudtam, hogy Andy teljesen ki van bukva és össze van zavarodva. 

-Hogy mondod? -nevetett Davhie. Csak hogy, ez nem is volt annyira vicces. Éreztem, hogy most eléggé egyedül lehet a bajaival, együtt érzőnek kellett tűnnünk. -Hol vagy most? -veszem át a telefont.

-Ohio, Cincinnati. A szüleimhez jöttem. Aztán összefutottam Rain-nel, akit elrabolt a gonosz anyja, majd megmentettem és azt hittem, hogy minden oké, majd a csajom, akit éppen dobni akartam, közli velem, hogy várandós tőlem erre most minden megint rossz. Fogalmam sincs, hogy merre kéne keresnem, és már harmadjára megyek el e mellett a kidőlt fa mellett!
-Oké, nyugodj meg, először. Nincs nagy gáz.
-Á, nincs! Igazad van! Nem para, hogy Ade állapotos, én meg egy erdőben bóklászom éjfélkor, keresve az igazit! -kelt ki magából. Megállt bennem az ütő. Az igazi? Eddig biztos voltam benne, hogy csak kihasználja, majd eldobja, de másodjára megy utána. Szereti? Ez hülye kérdés. hisz az imént említette. Ez nem lehet. Én a kezdtetek óta itt vagyok mellette, ezzel a majommal meg egyszer elég volt találkoznia. Én sokkal jobban bánnék vele. Egy esély kijárna. Én csak arra vagyok jó, hogy féltékennyé tegye őt néha-napján. Talán én is vak vagyok, de Rain az enyém. Nem akarom elengedni. És most nem én tévedek el az erdőben, idegesen szólongatva őt, nem azért tűnt el, mert engem szeret, nem. Minden érzelem kiváltója kizárólag Andy. Akkora lúzer vagyok.
-Az...az igazit? Neked ő az igazi? -fehéredtem le. Dahvie összeráncolt szemöldökkel nézett engem, rosszalló arckifejezéssel.
-Pfff, nem tudom. Most azt tudom csak, hogy szeretem és jó lenne tudni, hol van, mert fölrobbanok. Rohadtul nem akarom azt a gyereket, érted? Meg az egész csaj tiszta gáz, és még neki áll feljebb. Fateromnak kellett leállítania. Az pedig már a legvége..Rain! -hallatszott a hangján, hogy dühös és izgatott. Először azt hittem, azért szólította meg, mert rátalált Rainy-re, de csak a semmibe üvöltözte a nevét. Sokadszorra. Majd csak egy szép és jó hosszú káromkodást lehetett hallani majd puff. A telefon a földön landolt és távolodó futó léptek. Majd szétkapcsolt. Vajon mi történhetett?

~*Andy szemszöge*~

A sötétben szeltem át az erdőt, miközben a BOTDF-os fiúk próbáltak rábírni, hogy higgadjak le. Miközben Jayy-nek magyaráztam, ordibáltam, hátha valaki meghallja. Majd halk avar-susogás nesze ütötte meg a fülem, jelezve, hogy valaki a közelben jár. Ez biztos ő. Ki más lehetne. Futni kezdtem, az iPhone is kiesett a kezemből. A szemem lassan már hozzászokott a fényviszonyokhoz. Láttam Rain-t, ahogy ül a levelek között, hátát egy fa törzsének támasztva, fejét hátra vetve. Csukott szemekkel üldögélt,  egyik lábát kinyújtva, míg másikat fölhúzta a mellkasához. Mikor közel értem, kifulladva kapkodtam a lábam. Kimondtam a nevét zihálások között. Semmi reakciót nem láttam, habár még mindig alig láttam bármit is. Leültem mellé, és bámultam a sötétbe.
-Haza akarok menni. -formálta a szavakat jól hallhatóan. A szemeit nem nyitotta ki, ami nem is tudom mért, de zavart. Mintha ott se lennék. Azt vártam, hogy megörül majd annak, hogy vettem a fáradságot és átvágtam fél Cincinnati-t a kedvéért. Ahogy ez átcikázott a fejemen, szörnyen éreztem magam. Megint csak magamra gondolok. Néha utálom magam az egoista énem miatt. Vele kéne törődnöm, hisz az ő érzései is érnek annyit, hogy azokat óvjam.
-Akkor gyere velem haza.
-Nem, Andy. Nekem az nem az otthonom. Sosem lesz. Nem ide tartozom. Azt se tudom, éppen hol vagyok. Csak azt tudom, hogy neked hol kéne lenned. A menyasszonyoddal kéne etye-petyélned és megvitatni, milyen csodálatosak vagytok. -mondta, a hangjában semmi érzelem nem tükröződött. Megijesztett, amit mondott és eszembe juttatta, mért ülünk mi itt.
-Ő nem a menyasszonyom. Honnan veszed ezt a hülyeséget?! -én sokkal indulatosabb voltam.
-Nem?! Nem veszed el? Házasságon kívüli gyereketek lesz? Egyre jobb, mit ne mondjak! -nevetett fel kesernyésen, a hangjában furcsa élt éreztem és dühöt.
-Most mért vagy így kiakadva?! Én nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok! Hiszen hallottad, Ade meg én...Ade meg én nem is szeretjük egymást. A szívem feléd húz, csak az eszem súgja, hogy ott van rám szükség. El sem hiszed, milyen érzés ez. Mindent kezdhetek újra. És ahogy most állunk, téged elveszítettelek örökre, és kaptam egy ideges libát meg egy sírógépet. Huszonkét évesen nem gyerek sírást akarok hallani, hanem sikítozó rajongókat, dobot, gitárt. Ha visszamehetnék az időben, tudod, mit csinálnék? -nézek rá. Ő rám szegezi elkeseredett tekintetét, szemében könnyek gyűlnek.
-Nem mentél volna el arra a turnéra, mikor megismertük egymást...? Vagy a buliba, mikor rajtad lógtam?
-Nem. Ezek jó dolgok az életemben, azt hiszem. Amit máshogy csinálnék, hogy rászoktatnálak a dohányzásra. Tudom, ez így elég rosszul hangzik, de ha aznap velünk füstöltél volna, nem vittek volna el. Nem hagytam volna. De már úgy is mindegy. Most is csak azért lógunk így együtt, mert én ideültem, te meg lusta vagy ahhoz, hogy kergetőzzünk az éj közepén. Ha valaki hülyeséget csinál, azt fel kell vállalnia, nem igaz? Én vagyok Isten legnagyobb barma..
-Hallgass, te! -mosolyodik el őszintén, majd a vállamra hajtja fejét. Ismerős mégis csodás érzés fog el. Így lenne minden helyén. -Ateista létedre többet beszélsz Istenről, mint hinnéd. Nem vagy se barom, se hülye. Csak pont azt a csajt fogtad ki, akire egész Amerika vadászik, akit nemzeti titokként kell kezelni, különben jön a gonosz anyja és elviszi. -itt megáll, és sóhajt egyet. -Annyi minden történt. Elszakítottak tőled, és mindentől, ami az életet jelentette nekem. Mégis vigyáztak rám. Aztán megjelentél újra, és magaddal hoztad a reményt. És én hittem benne, egészen estig. Elhittem, hogy ez működhet, hogy még lesz olyan este, mikor nem a sírásban kell várnom, hogy új nap ébredjen, hanem egy olyan fiú karjaiban, aki lehozza nekem a csillagokat az égről, csakhogy elhiggyem, minden rendben. Hogy majd lesz olyan, mikor hazajössz egy turnéról, én meg a reptéren várlak, és odaszaladok, te elkapsz, megpörgetsz a levegőben, és magadhoz ölelsz. A fülembe súgod, mennyire rossz volt nélkülem és hogy szeretsz. A kezeddel megérinted az arcom, és makacsul megcsókolsz, de én elnevetem magam. És este, mikor nyugovóra hajtjuk a fejünket egy fárasztó nap után, csupán az ágy émelyítő selymességét, és a derekamon pihentetett karodat érzem. Szép ábránd, nem? -miután ezt felfogtam, a sírás kerülgetett. Mindennél jobban vágytam rá, hogy úgy legyen, ahogy kifejtette.

  Lassan megérintettem a kezét, majd a félhomályban egy márciusi fuvallat halkan surranó szélcsóvája söpörte ki arcából sötéten csillogó haját. Egy kövér könnycsepp gurult le tökéletes arcán, miközben ujjaink összefonódtak.

Csend honolt a borús erdőben, amikor az eső kegyetlenül esni kezdett. Fölálltunk, és szaladni kezdtünk, mikor föltűnt, hogy Rain egyik lábát vonszolja csak maga után. Minden szó nélkül, csupán tekintetét fürkészve kaptam a karjaimba és jártam rutinosan a fák labirintusából kivezető ösvényeken. A vízcseppek szüntelenül áztatták a földet. Az utat is alig láttam magam előtt, annyira egybe függött a vihar. A karjaimban fekvő lány haja az arcára tapadt, ahogy az ólomsúlyú cseppek nedvesen simultak tiszta bőrére. Halkan a Lost It All-t énekeltem, Rain érzékeny pillantásait begyűjtve. Hozzám bújt, és minden figyelmét rám fordította. A régi ismerős utcákon hangosan kongó lépteim voltak az egyetlen zaj csinálók. Percek óta szavak nélkül, gondolatainkba merengve bámultunk, mikor egy suttogást hallottam, és amit ez a halk hang mondott, elért a szívemig.
-Andrew Dennis Biersack, Szeretlek és mindig is szeretni foglak. Bármi is lesz..