31. fejezet: Our dying flowers

Nahát, hali. Tudom, hogy nagyon nagyon NAGYON rég jelentkeztem, sajnálom. Életem legrosszabb fél éve volt az utóbbi, de élek, virulok. Ezen a részen sokat kellett agyalnom, mert már akkor meg volt a fele, mikor előző részemet kitettem, de a másik fele nem akart összejönni. Megírtam, végül is. Úgy terveztem, hogy ezek után lesz még egy lezáró rész, de ez olyan kétesélyes, mint félévkor a matekjegyem. :D jó olvasást, kérlek, kommenteljetek, nem hiszitek el, mennyire segít. Köszönöm.
Mellesleg egy egész apró segítséget kaptam barátnőmtől, egy kis darabot a fejezetbe, Hannától, szerintem eszméletlenül ír a csaj, innen is millió csók neki:)

Minden csendes lett. Minden nyugodt volt, semmi sem fenyegette a boldogságunkat. Mindenhonnan röppennek a jó hírek, mindenki arcán széles mosoly szánkázik. A kórház falai között azonban a sürgés és a forgás sosem marad abba, minden nővér hol jobbra, hol balra fordul, és amint van pár perc idejük, összeállnak egy-két pletyka elsutyorgására.
-Szép reggelt! -mosolygom rájuk, mikor a pulthoz lépek, a pletyka fészkek pletyka fészkéhez. Orcájukon halvány rózsácskák jelzik zavarukat. Mind édesen mosolyogva kezdtek viháncolni.
-Magának is! Nem ágyban kéne lennie, Mr, Biersack? -cicceg az egyik, tettetett rosszallás csendül hangjában. Erre elvigyorodom, és megrándítom a vállam. Szegény nővérek már az ajkukat harapdálták. Gondoltam, még egy kicsit flörtölgetek velük -mert ők ezt annak nevezik.
-Ugyan, szólítsatok csak Andy-nek, szépségeim. -kacsintok, mire vigyorogva összenéznek a lányok. A következő pillanatban kezek kúsznak a vállamra, le a mellkasomig.
-Egy pillanatig nem figyelek, és már csajozol? Hmmm, Andrew, pórázon kéne tartsalak.. -hallom Rain hangját, mire vidáman felé fordulok. A dereka mögött összekulcsolom a kezeim, ő az arcomat fogja közre. Hozzányomom a homlokom az övéhez, mire aranyosan kuncogni kezd. Mosolyogva csókolom meg, mire a nővérek, mint egy tökéletes közönség, korusban kezdik, hogy:
-Awwwww. -és olyan arckifejezést vágnak, mintha kiscicákat látnának gombolyaggal.
-Black, vigyázz a pasidra, mert ha nem teszed, lecsapjuk a kezedről! -viháncoltak újra.
-Ha-ha.. Addig éltek, gyönyörűim! Még csak most kaptam őt vissza. -reagál a fenyegetett, ám az utolsó mondatra szorosabban ölel át, és a fejét a mellkasomba fúrja.
-Amíg feküdt legalább csendben volt.. -hadarja az egyik, majd jót nevettek rajta.
-Jobban vagy, bébi? -kacsintok rá, a sajátos félmosolyommal, amit általában imádnak a nők. Ő nem az a nő azt hiszem.
-Bébi a te jó édes kurv.... -kezdi, de pont abban a pillanatban érkezik meg az én jó édes kurv... anyám.
-Én is örülök neked, Rain. -mosolyodik el anyu, merő gúny hallatszik a hangjából. Nagyszerű, első látásra gyűlölet.
-Öhhh... Én nem úgy- blokkol le az áldozatul esett szegény drága, de anyám máris megtöri a mondatát.
-Hát persze, hogy nem. Te sose. -még mindig az a fensőséges mosoly, az a lekezelő hang. -Attól még, hogy neked nincsenek szüleid, máséval bánhatnál tisztelettel! -szűri a szavakat, mindenki egyszerre fájdalmasan szisszen fel. Ez durva volt.
-Anya, fogd vissza magad, jó? Ő nem rád értette! Különben is, mindig rosszkor bukkansz fel, látod? 
-Azt akarod mondani, hogy menjek el? Ezt akarod?! -indul meg felém. Félelmetes jelenség ilyenkor.
-Áá, nem dehogy, csak nem kell egyből mindenkinek szívni a vérét! De, ha már megkérdezted... minek köszönhetjük látogatásod?
-Az interneten olvastam, hogy kórházba került az én egyetlen drága fiacskám. -kezdi a gügyögést, és elkezdi csipkedni az arcom, olyan nagymamásan. -Jól vagy, anyuci szeme fénye, prüntyikém? Hoztam neked a kedvenc mogyorókrémed, bizony! Megetesselek, mint mikor kicsike voltál?
-Anya, anya, anya! Nem, nem és nem!! Huszonhárom vagyok! Tudok enni magamtól is.. -mutogatok, közben egyre hangosabban beszélek. Aztán rájöttem, hogy most iszonyat bunkónak tűnök, ezért halkan így folytattam: -Még meg se öleltél...
-Jaj, fiam, ne butáskodj! -legyint anya, aztán pár eseménytelen másodperc után mégis a nyakamba borul. 
-Nők..-tátogom, a szemem forgatva, mire mindenki nevetni kezdett.

***

Rain szemszöge

~Hanna része

A reggeli nap első sugarai a redőny parányi nyílásain át sejlettek a szobába, fakó fényükkel végigsimították sápadt arcom – erre ébredtem.

Lassan kinyújtózom, majd a hasamra fordulok, és arcomat a hűvös, bársonyos párnába temetem. Az ablakon túlról a reggel könnyed hangjai szűrődnek be – a szellő lágy suhogása, a távoli forgalom moraja, a fák lombkoronájának zizegése… S mindezt halk madárcsicsergés csipkéje keretezi. Hirtelen minden elfeledettnek vélt emlékképen egyszerre visszatér, s egyazon pillanatban jelenik meg előttem életem összes nyara. Régi, molyrágta emlékek; fakó, halovány jelenetek egy évtizeddel ezelőttről, egy távoli mező s a virágok mámorító illata, a szélben hullámzó fűszálak suhogása, a világ, melyet akkoriban hibátlannak, csodásnak láttam, s az én gyermeki énem…

Mindez egy pillanat múlva sehol sem volt már. Emlékeim… oly rég feledésbe merült emlékeim egy másodperc erejéig visszatértek ugyan, ám aztán ismét magamra hagytak. Nyomtalanul elillantak, mintha csak a lusta augusztusi szellő vitte volna magával őket…

Felpillantok, s elsöpröm az arcom elől kócos hajfürtjeimet. Szemügyre vettem a tágas hálószobát – a széles tükröt, a néhány festményt a falon, melyeket évek óta nem poroltam már le; a szemközti asztalon még mindig ugyanúgy, szanaszét hevertek a papírlapok, ahogyan jó pár napja hagytam őket. Hetek óta gyűltek már a postaládámban, most pedig javarészt fiókjaimban halmozódnak, egyszóval nem sokat változott a helyzetük az utóbbi időben – pedig valószínűleg fontos iratok - s én még mindig képtelen vagyok foglalkozni velük… és nemcsak azért, mert sosem volt erősségem a papírmunka - hanem mert jelenleg sokkal fontosabb teendőm is akad ennél.

Lassan kinyújtom a karjaim az ágy másik vége felé, abban a reményben, hogy mintegy „véletlenül” azok valaki vállába, esetleg hátába ütköznek majd; nagy meglepetésemre azonban ujjaim csak a hűvös lepedőt tapintják. Oldalra pillantok: úgy fest, egyedül én fekszem a párnák között. A fenébe… Még csak tegnap kaptam vissza, s máris nyoma veszett…? Magamban kuncogok egy kicsit, majd lassan feltápászkodom.  

Az ébredéstől meglehetősen kábultan támolygok ki a hálószobából, annak reményében, hogy kint Andy nyomára bukkanok, ám a folyosót is üresen találom, s ugyanígy a konyhát is. Tétlenül a szekrény felé fordulok, s matatni kezdek a fényes üvegpoharak között.  Szokatlan: valamilyen oknál fogva nem aggódom különösképpen Andyért – főként, mert a következő a pillanatban a hátam mögött megzördül a zár, a bejárati ajtó pedig lustán megnyikordul. Oda sem kell fordulnom, hiszen anélkül is tudom, ki érkezett az imént.

Andy sietve mögém lép és szorosan átkarol, én pedig elmosolyosodom. Nem vezetek ugyan listát életem legkellemesebben induló napjairól, ám ha megtenném, ezen reggelt nyugodt szívvel helyezném mindjárt a lista élére.

~Hanna vége

-Szervusz Szépség. -súgja a fülembe, amibe minden porcikám beleremeg. Az a karakteres érzés fogott el, hogy talán én vagyok a világ legboldogabb embere, ahogy a fiú, akit szeretek, átölel, és "szépségnek" nevez. Ez a második napom újra itthon, magam mögött tudva a kórházat. Mindenki ma akar velem találkozni, szét akarnak szakítani, de amire én vágyok, az csupán egy régimódi, unalmas, forró csokis, filmnézős, döglődős nap. -Remélem, jól kialudtad magad, mert a mai nap csak a miénk...
-Hmmm. Egy teljes nap, kettesben, veled? - fordulok felé, majd hagyom, hogy a fejével vészesen közel hajoljon, kezeimet a csípőjéhez vonja.
-Lemondtam minden programomat, áttettem minden találkozót, hogy csak veled lehessek.
-Hát, csak a tiéd vagyok... -váltogatom a kontaktust az ajkai és a szemei közt, kacér mosollyal, amiért egy váratlan, apró csók a jutalmam.
-Ahj, ne kínozz, kérlek! -suttogja, és újra az arcomba tolakodik, de az utolsó pillanatban a mutatóujjam a mellkasába bök, megállítva őt.
-Husi vagy, de...hova is sietünk?! Ha jól tudom, -itt megfogom a csuklóját és magam felé fordítom a karjáról az órát- még legalább tizenhárom óránk van!
-Még tizenhárom..-ismétli fájdalmas arccal, a 'tizenhármat' szinte csak nyüszíti. Nevetve kitérek az énekes és a fal közül, kézen ragadom az előbbit, és könnyed táncmozdulatokkal belibbenek a hálóba. Teljes káosz jellemzi a helységet, minden szerte s szét, ám figyelmen kívül hagyva ezt, a párnák közé huppanok. Andy hirtelen mozdulatom hatására szó szerint rám borul, így én ledózerolva fekszem a puha ágyikóban, rajtam pedig a száznyolcvankilenc centiméteres dózer, mindketten idétlenül vihogva.
-Hiányzott már ez... -köhécseli.
 -Mi? -fúrom bele tekintetem az övébe. Egy pár pillanatra visszatartjuk a levegőt, lévén a mindössze két centis távolságra egymás arca közt, majd hangosan kieresztve, jobb oldalamra hempereg. Bámuljuk a plafont, csendesen. A csönd, ami közénk férkőzött, nem feszélyez bennünket, kellemes, örömteli hangulat kering a szobában, ahogy lassan kezeit az enyémekbe csúsztatja; s nézzük a plafont. A szép, egyenletesen fehér mennyezet helyett, repedezett, sárgult fal bámul ránk vissza. Egy pillanatra felé fordítom az arcom, látom, ahogy elmosolyodik. Nem kell mondanunk, tudjuk, hogy ugyanarra gondolunk. Azokra a napokra, mikor Andy nálunk aludt, amikor sose mentünk sehová, csak ketten, csak itthon. Amikor témázgatás közepette, rossz szokásából félre akart vonulni, elszívni egy szál cigarettát, de makacs mivoltom lévén persze ezt nem hagyhattam. Sose engedtem el, mindig a szobámban füstölgött, és sajnos, nem sajnos, ezt a falak bánták.
-Ez. -zökkenünk ki a múlt árnyaiból, de én ismét ráerőltetem magam az emlékezésre. Ahogy elmém mélyén matatok, beugrik egy váratlan kép, amikor Andy teraszán ültünk, ettük a förtelmes zacskós leveseket, és annyira nevetett hogy kiejtette a nem épp alacsony kiülősről a tál forró ételt. (Megjegyzés: Ne a párkányt használjátok asztalnak!) Ettől nekem is nevetnem kellett, de én magamra borítottam. Andy hatalmas felsőjében folytattuk a délutánt, persze miután leeresztettünk egy manuális fogó szondát, hogy fölhúzzuk a tányérját. Ha a lustaság fájna, ordítanánk. -Min jár a fejed? -hallom meg mély hangját, és mikor felé pillantok, egy pillanatra ijedten hőkölök hátra. Az előbb még mellettem feküdt, most meg ismét fölöttem magasodott.
-Az, hogy Andy Biersack egy helyváltoztató ninja. -nevetgélek, de hamarosan ajkak zárják levegőm útját, persze, nyelve nem ütközik ellenállásba. Lassú és romantikus csókok lepnek be, amik hamar felcsigáznak. Hajába túrva húzom még közelebb magamhoz, ő pedig, mint fő 'góllövője' eme kis játéknak, azonnal belemegy. Durvaság, szenvedély... fiatalság, whiskey?
-B-b-b-be careful making wishes in the dark-dark... -kezdi muzsikálni bizegve a telefonom, mire szegény drága, aki rajtam feküdt eddig a pillanatig, akkorát ugrott, hogy vele mozdult az ágy is. Idegesen felpattantam, az éjjeli szekrényhez trappoltam, és zabosan a fülemhez emeltem a készüléket. Nem szeretem, ha félbe szakítanak.
-Háló?! -markolom a mobilt, ami lassan szét fog morzsolódni, ha nem engedek a szorításból.
-Miss Black? Dr. Brain vagyok, a kerületi klinikáról telefonálok, esetleg alkalmatlan időpontban telefonálunk? -legszívesebben rávágnám, hogy 'IGEN', ám ez annyira eltérne a modoromtól, hogy csak egy szelíd "áá, dehogy" repül át a vonal túloldalára, s én lemondóan elhagyom a hálót, és a részletek megbeszélése után a fürdőbe ballagom. Végig nézek magamon. Kivételesen Én is elismerem, jól nézek ki, a hajam pont elég hosszú, a ruhám csini, a fejem smink nélkül is egész elfogadható. Csak az a fancsali fej..mint akit kínoznak. Kínzás is a javából, a világ leghelyesebb fiúja mellől felkelni, az az arc, az a mosoly. A gondolat nyugtasson, hogy -mivel semmi bajom nincs- hamar visszatérhetek oda, ahol félbeszakítottak. Elhagyva a fürdőszobát, az íróasztalhoz lépek, minden iratot belesöprök fekete kis táskámba, a pénztárcámat, meg a telefonom, s már repülök is.

-Sajnálom, hogy ezt kellett mondanom önnek, nem asztalunk rossz híreket közölni, remélem megérti. Ha bármi segítségre lenne szüksége, vagy haladék fejében meghozza a döntését, várjuk szeretettel. A viszont látásra! -közölte a doki szelíden, én meg csak bólintottam. Tudtam, hogy most, elköszöntek tőlem, vissza kéne köszönni és hazamenni, de... A lábaim gyökereket vertek a padlóba, a kezeim ernyedten lógtak a testem mellett, tekintetem bambán az ablak irányába terelődött. A levegő nehéz lett, levegőt venni még nehezebb. Minden mozzanat égető fájdalmat jelentett, és a fejemben millió kép pörgött. Kicserepesedett ajkaim résnyire távol voltak egymástól, gyomrom görcsben, szívem őrült ritmust diktál. Nem éreztem fizikai fájdalmat, minden fejben történt. Egy könnycsepp sem folyt le az arcomon, én csak...odafagytam. 

Mért pont én? Mért velem történik MINDIG?! Talán Isten vicces kedvében talált felkelni, és rajtam éli ki ízléstelen vicceit? Felnéztem az égre. Nevettem. Ha a helyébe lennék, talán én is így szívatnám a népet. A nap ragyogóan sütött, az ég olyan kék volt, mint Életem szemei. Hát igen. Andy, hogyan mondjam el ezt neked? Hogy tálalhatom pont jól? Kiakadnál, ideges lennél, nem rám, de ideges. Aggódnál, nálam is jobban félnél, és felrúgnád az életed, képes lennél rá, csak értem... Győzködni téged? Hiába. Mész a fejed után! Talán már most is zaklatott vagy, hiszen, lassan két órája hagytalak otthon azzal, hogy "Húsz perc múlva itt vagyok". De értsd meg, nem visz rá a lélek, hogy most hazamenjek, s eléd álljak... Ezért, ülök a padon, szívom magamba a D-vitamint, hessegetem a galambokat, fejben közben újra lejátszom, mit is hallottam az orvostól. 

"Egy óra, két óra, három óra, tik-tak! Várnak haza! Ne legyél gyerekes, ne bújj el! Attól még a baj ott van, ha te megpróbálod nem észre venni! Felelősség teljes felnőtt, érett nő vagy, húzz haza!" A lábaim elindultak, haladtam előre, haza fele, és még mindig semmi terv. Kitálalunk, elmondjuk szépen! Andy megért, Andy törődik, Andy mellettem lesz!...ugye? Hát persze! Na jó, játszuk le fejben:

Andy: Jaj kicsim, hol voltál?!

Én: Óh, csak összefutottam pár emberrel, nincs gáz!

Andy: Nade, mit mondott az orvos, Dan?

Én: Hát találtak valamit, de no para, drágám, semmiség az egész!

Andy: Tuti?

Én: Hát, izé.. ja.

Hű, tuti lebukás.

Rossz színész vagyok, valljuk be. Bárki átlátna rajtam, sül rólam, hogy valami nincs a helyén. Istenem, csak egy jó hazugság, most az egyszer, jusson eszembe! Lééééééééééééégyszi!
Segítség kell. De kitől kérjem? Nincsenek igaz barátaim. Hisz az elmúlt években jól megjátszottam magam, beállítottam magam valami punk rosszkislánynak, ki is merült benne a színjátszókám. Senkivel sem kötöttem erősebb barátságot, mint Rue-val. Ő lenne most az én emberem?

Nem. Semmi szín alatt sem! Ezt neki sem kell tudnia, rajtam kívül erről senkinek sem kell, ez az én dolgom. Elintézem magam. Mint ahogy egy céltudatos, határozott ember tenné.

"Lélegezz. Ez csak egy rossz nap, nem egy rossz élet!" Ashley Purdy, te beteg kecske... Hogy kérhetsz ilyet? Még, hogy nem egy rossz élet! Járnál a cipőmben, azután fogalmaznál ilyen bölcsességeket... Ahj, bárcsak kitörölhetnék egy szakaszt a múltból! Sose kellett volna találkoznom Andy-vel. SOHA!

Mennyivel boldogabb élete lenne, ha nem pofátlankodom el abba a buliba, ahol az egész pénztárcaelhagyásos mizéria elkezdődött.

Ha az élet Ludas Matyi, tuti én vagyok a Döbrögi. Csúnyán leveri rajtam a bosszúját. Ezzel fizetek azokért a szép napokért....? Végülis, voltak olyan napok, amik szó szerint tökéletesek voltak. Semmi sincs ingyen, egyszer fent, egyszer lent, Ying Yang, meg minden.... Hű, én is micsoda bölcs lettem.

Az életem elég üres volt. Az igazság a szüleimről három hatalmas kérdőjel, hiszen apám kiléte, holléte titok még mindig, s az egész anya ügyben rejtély volt, hogy akkor nagyi annak a nőnek az anyja, aki ellopott engem?

Igen, nos, ha kapok egy tényt, akkor felmerül bennem száz kérdés is. Néha félek a válaszoktól. Jobb tudatlannak lenni, aki buta az élethez, az nem érez fájdalmat. Aki buta ahhoz, hogy felfogja az életet, a halált, az örömöt, fájdalmat. A sikert, a kudarcot. Az a legboldogabb. Nem tudja, mennyivel lehet jobb, rosszabb, csak azt tudja -vagy azt se tisztán-, hogy mi van. Én ebben a felfogásban öngyilkos merénylőnek születtem. Nem bírom ezt az egészet. Meghaladja a képességem, ha másoknak fájdalmat kell okozzak, érzem a mellkasomban a fájdalmat, ahogy összeszorul a szívem, mintha valaki csak a két kezével szorongatná, kiállhatatlan. A saját fájdalmamat is akkorára nagyítom, hogy a halálomat élem minden kudarcomban, s ez az, ami miatt az életem a gyökerétől száraz. Ez a virág sosem virágozhat, csak fakón és szerényen küzd, de a többi virágszál mindig magasabb és pompásabb marad. Nem versenyzek. Azt hiszem, hagyom magam, hadd vigye szirmaim a szél. 

Beléptem a házba. Megnyugodtam, viszonylag, ködös mosollyal néztem körbe, mély levegőt vettem, s a konyha felé sietve beszédre nyitottam a szám. Azonnal elöntött az az érzés. Remegve oxigénért kapkodtam, majd lenyeltem minden akadályt, és kezeimet a farzsebembe rejtve nekifutottam a dolgoknak újra.
-Megjöttem! -hallatszott a hangom, amit szinte visszhangzott a ház. 
-Kicsim! -sietett hozzám a kedvesem, végig mért, mindenem megvan e, és aggodalommal a pillantásában, ijedten fürkészte az arcom. -Történt valami? Baj van? Mit mondtak? A frászt hozod rám, Rain, mondj valamit!
-Andy, mindent túl aggódsz! Makk egészséges vagyok. -sétáltam felé, és megöleltem szorosan. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd kiszorította a lelkemet is. Könnyek gyűltek a szememben. Három órája fele ennyire se értékeltem egy ölelést. Ja, és hát, még én akarom abbahagyni a hazudozást. Hát, nem sikerült eddig betartanom.
-Istenem, nagy kő esett le a szívemről, már azt hittem, valami gond van, olyan sokáig odavoltál..
-Szó sincs ilyesmiről, buta! Olyan aranyos, hogy így aggódtál értem. -szipogtam, ami talán elárulta érzelmi állapotom, de mivel nem engedtem el, ezért nem láthatta az arcom. Egy kis légzőgyakorlat levezetése után újra mentálisan felstócoltam a kártyaváram, s elhajolva picit, a szemébe néztem szerelmesen, és megcsókoltam. Mint mondtam, Andy naiv. Ezért is bedőlt a színjátékomnak, teljes boldogsággal csókolt vissza, kajlán beletúrva a hajamba, kicsit megemelve engem. Valóban ő az egyetlen értelme korhadt életemnek. Ő adja nekem a magasságom és a színeimet. Mellette én is kinyílhatok, és ketten mi lehetünk a legpompásabb virágok. Ha örökké vele lehetnék...
-Ez csak természetes! -vigyorgott, majd fölkapott az ölébe. Lányosan felvisongtam, de nem tehettem semmit, már vitt, be a szobánkba. Lefektetett az ágyra. A szemembe vigyorgott, sajátos mosolyocskájával. -Hol -kezdte, majd adott az ajkaimra egy csókot. -is -újabb puszi. -tartottunk? -befejezésként egy komolyabb csókkal tartott maga alatt. A szívem össze s vissza vert, a szemeim golyóztak, én köhécselve kapkodtam levegő után, picikét szédelegve. Hölgyeim,mélyen tisztelt uraim, egy nő reakciója Andy Biersack legjobb csókja után. Látván a szédelgő ábrázatomat, még jobban rám mászott. Én is húztam magam felé őt. De akkor valami átfutott rajtam, egy érzés. Megijedtem, letaszítottam magamról, hátrább másztam az ágyon, zihálva próbáltam magam összeszedni. -Mi a..a baj? -nézett rám elkeseredetten, tágra nyílt szemekkel. -Valami rosszat tettem...?
-Mi? Nem, te semmit! -mondtam, nem tudom mért, de szinte kiabálva. Inkább eltakartam az arcom a kezeim közé temetkezve. Mellém kuporodott, rám dőlt. Teljes súllyal. Ezen mégis felnevettem, kicsit odébb löktem. Felé fordultam, kérdő pillantással. Szokatlan tekintetett vágott. A szeme olyan más volt. Elkapta a karom, belekényszerítve az előző helyzetbe. Beleerőltetett a csókjába. Annyira szokatlan, és erőltetett. Erőszakos volt, a kezemet is mind jobban szorongatta. S ugyanazzal végződött, mint utóbb. Aztán a ruhám ujjába akaszkodott, és cibálva elkezdte a felsőmet kigombolni, végig a nyakamra koncentrálva a fogaival. Sikítottam volna, de a másik keze a számra tapadt. Rémülten nekilöktem a falnak, és felpattantam, az ajtóhoz iparkodva. Éppen a földről kanalazta össze magát. Megalázó helyzet volt. Ismét könnyes szemekkel néztem rá.
-Mi ütött beléd?! -kérdezte.
-Belém?! Inkább beléd! Sosem voltál ilyen...
-Nem, te nem voltál! Olyan vagy, mint akivel most közölték, hogy pár hónapja van csak hátra...! Mi a franc?! -közelített felém. Teljes blokkba zuhantam. Az ajtófélfába kapaszkodva próbáltam nem összeesni. Mint akinek csak pár hónapja van hátra...? "Sajnálom, hogy ezt kellett mondanom önnek, nem asztalunk rossz híreket közölni, remélem megérti... " 
-Hé...Rain..Rainy...te sírsz?
-Hagyj!
-Nézd, én nem ú-
-HAGYJ!
-Ne csináld már! Én...
-Kit érdekelsz?! -üvöltöttem, teljesen kikelve magamból. Könnyek csordogáltak le arcomon, államon összeérve, áztatva a felsőm. Ellöktem magam. Felkaptam a táskám, elindultam a kijárat fele. Ő valószínűleg nem is sejti, mit mondott most nekem. Nem tudom mit hisz, mi jár a fejében. Nekem viszont egy dolog van a tudatomban. El innen. Távol mindenkitől. Távol az érzésektől. Még utoljára a kezem után kap, de én kirángatom magam a fogásából, s a kilincset szorongatva már-már görcsösen, visszafordítom fejem felé.
-Komolyan mondtam... -suttogtam. Nem tudtam hangosabban megszólalni. Mi lett a hangommal?  
-Hova mész? Nem akartalak kikergetni a lakásunkból, de... Mióta visszajöttél, olyan feszült vagy! Mért nem mondasz el semmit?!
-Najó! Elmondom, hogy döntöttem, érted? Vége. Nem bírom tovább. Ez...sok! Te az ég világon semmit nem tudsz! Hát persze, azoknak mindig könnyebb, akik nem tudnak, huh. Pénz, rajongók, hírnév, tökéletes. Bocs, hogy rondítom a képet.. Kereshetsz olyan csajt, aki bírja az alázást. Én lelépek. Elköltözöm innen, tőled. Ha nem tetszik, akkor te költözöl. Most sétálok egy kicsit. Egyedül akarok lenni, kiszellőztetem a fejem. Addig döntsd el, mi lesz. -magam is meglepetten az összeszedettségemtől, leszaladtam a lépcsőn, kirontva a kapun, rohanva egészen a Main Street 20-ig. Lihegve megálltam a kapualjban. Tárcsáztam a kódot, s vártam.

Beep beep beep.     ----------------------------------------------
Annak, akit érdekel, van egy Naruto-ról írt saját sztoris blogom. Hálás lennék, ha beleolvasnátok:) NYISD MEG
Fel kellene pörgetni a nézettséget, rengeteg rész vár kirakásra ott:) Köszönöm<3
Millió csók: Dika

30. fejezet: Andy -the king of Plans

'Nyomok egy puszit szájára, majd feltépem az ajtót, és már ott sem vagyok. Jó érzés volt érezni újra forró ajkait, amint az enyémekhez érnek. Azzal is tisztában vagyok, hogy valószínűleg már nem akar engem. A reakciója érdekelt volna mondjuk. És az is, hogy mit akart mondani.

Bazdmeg CC! Bazdmeg!'

-Na, mi a szar van? -lépek fel a turnébuszba, ahol a fiúk rám vártak már. Annyi életkedvem volt mint egy döglött bálnának.
-Mi az, hogy mi a szar van?! -teszi le a sörét Coma, és miközben ezt lassan, és higgadtan mondja, egyre közelebb sétál felém, de tényleg rosszat sejlően lassan. -Te egy kis szaros vagy, értetted? Te itt ne játsszad a sértődött nagy embert. -a feje olyan közel van, hogy már majdnem összeér az orrunk, de mielőtt még odébb lépnék vagy reagálnék, egyszerűen arcba köp. Beképzelten felnevet és hátat fordítva nekem elkezd a fiúkkal beszélgetni. A testtartása és a hangja arról árulkodik, hogy ez a kis színjáték, hogy most 'nem hozzám beszél' igenis nekem szól, ezt úgy fokozza, hogy a fiúkkal rám fordítja a témát. -Szóval szerintetek mihhez kezdjünk a mi kis rocksztárunkkal?
-Mire gondoltál? miben kell gondolkozni? -ráncolja tudományos pillantásokkal szemöldökét Jinxx. Hányingerem támad, hogy velük vagyok egy térségben, és remegnek a kezeim is. Mit akarnak ezek tőlem?!
-Természetesen nem arra gondoltam, hogy milyen ízű jutalom falatkákat adjunk neki...! -gúnyolódott CC és csak úgy, lepofozta Jinxx-et.
-Mit képzelsz magadról, seggarc?! -pattant fel az érintett, és elkezdte Christian haját tépve lökdösni. Ordibálva rángatták egymást, a végén igazi bunyó lett ebből. A fiúk beugrottak a harcba, szétszedni a feszült emberrablókat, és nekem fura, izgatott érzésem támadt. Igen, ez lesz az én esélyem, kihasználhatnám a figyelem rájuk való terelődését, és megléphetnék. Istenem, sosem voltam a tervek királya, ahhoz is órák kellenek, hogy a megfelelő pólót kiválasszam reggel, nemhogy egy szökési tervre, huhh.. Eszembe jutottak gagyi kis filmek, amiken milyen jót aludtam anno esténként. Fenébe, mért nem figyeltem azokra a hülye vígjátékokra?! Oké, művész vagyok, kreatív. Írtam egy filmet is. A Legion Of The Black-ben hogy is volt? Igen, ezaz! Eve úgy került el otthonról, hogy kórházba vitték! Most szépen elájulunk, bekerülünk a kórházba, és ... öhm, oké, én nem fogok átváltozni Wild One-ná, sőt semmivé, és eddig éltem összezárva az én személyre szabott F.E.A.R.-remmel, szóval a hasonlatnak itt végeszakad. ÉS a gönceim, na azokat hogyan szabadítom ki innen?! Mondjuk, Oli, és Danny! Ó, ember, még hogy nem vagy a tervek királya! Ebből is film lesz, az tuti! Szóval, bele is kezdtem a Kick Ass ötletembe, elővettem egy poharat és vizet töltöttem bele. Úgy csináltam mint aki reszket és a végén a pohár 'kiesett' a kezemből, jó nagy csörömpöléssel, ripityára törve. Mind odakapták a fejüket és én abban a pillanatban 'összeestem', háttal a szilánkokra. Mivel az a kis mellény volt rajtam, ezért -ahogy elterveztem-, nem vágott meg a sok szilánk. A számat nyitva hagytam és 'kapkodtam a levegőt' miközben a szemeim csukva voltak, és ernyedten feküdtem a padlón. A srácok értetlenül odapattantak, és tisztára bepánikolva ordibáltak egymással. Teljes mértékben elhitték, a frászt hoztam rájuk, fél óra múlva eldöntötték VÉGRE, és bevittek a helyi kórházba -fontos megemlítenem ebben az izgalmi állapotomban, hogy Rainy-vel egy emeleten vagyunk, ó je. A BVB-t (Nigel persze megint sehol) pedig kiküldték a teljes kórház területéért, a betegek gyalázásáért (leszídtak egy nyugdíjas csoportot, mert "túl lassan sétáltak a lépcsőn, és az egyik nénike meg is átkozta őket...) , huligánkodásért (feldöntöttek egy autómatát, mikor a nyanyák kihívták hozzájuk a dokikat, és eltörtek három széket) meg hát káromkodásért. A lényeg, hogy nem látogathatnak, ami hatalmas felüdülés! Amúgy a kórházban, hihetetlen módon, találtak valami betegséget, szóval nem küldtek el egyből. Elvben nagyon alacsony a vérnyomásom, meg a vörös vérsejtek száma, jelentsen ez bármit is. Már komolyan csak arra vártam, hogy találjak egy ajtót egy párhuzamos világba, és hirtelen feketére mázolt nővé változzak, akit ledöf egy mumus és elindul az In The End, vagy mit tudom én mi. Legalább egy Narniát vártam volna még a naptól, de megelégedtem azzal is, hogy kaptam egy csokis muffint Rain mamájától, aki ideutazott betegnézőbe. Komolyan, imádom azt a nőt! Már csak az unokájával vágytam egy szóváltásra, de hát mindent egy napon nem lehet, most egyelőre büszke vagyok, hogy sikerült áthajítani a bandát. Fú , nem tudom, mit akartak -ha már nem ízes jutalom falatokkal tömni a pofám-, de most már semmit. Mert pár nap, vagy hét, lehet, hónap és Andrew balra el!

~Másnap~

-Allie! -üdvözlöm a kedves nővért, aki eddig mindig segített. Micsoda véletlen, hogy engem is ő kezel! Nekem mondjuk szerintem egy hetem van itt max, mivel nem vagyok kómában, nem vagyok cukros, se rákos, valószínűleg kivágnak innen jó hamar.
-Hát te meg mit keresel itt...egy betegágyban?! -nevet hitetlenül.
-Ó, csak a szokásos. Beépített közterületis vagyok, aki messziről figyeli Allie Beckster munkáját, és a legkisebb hibánál lekapom a parókám meg a szexi köpenyem és a hangelváltoztató biszbaszom, majd előkapom a rendőr jelvényem, aztán tudja, jön a bilincses rész meg a-
-Aha, csak a szokásos! -szakít félbe, majd mind ketten nevetni kezdünk. -Na, valahogyan összeügyeskedtél egy elég alacsony értékrendszert, szinte semmi sem normális mértékű. Koleszterin szinted túl magas, vérnyomásod túl alacsony, valamint van itt valami nagyon érdekes is. Mostanában hol szoktál étkezni, milyen húsféléket eszel?
-Hát, a fiúk főznek és azt eszem, mert-
-A lényeg, -szakít ismét félbe- hogy különböző toxikus anyagokat találtunk a szervezetedben. Olyanokat, mint a patkányírtó, vagy kisdózisú idegméreg. Szerencsére eddig annyira kicsi dózisban jutott a szervezetedbe, hogy nem okozott nagy kárt. Andy, ezeket rendszeresen adagolták az étrendedbe, kimutatható jelleggel. Nem akarok elhamarkodottan mondani semmit, de szerintem a fiúk mérgeznek téged...
-Hogy mi?! De eddig sosem voltam rosszul!
-Hát, ha nem kerültél volna ide, lett volna! Nem viccelek, nagyon súlyos lenne a helyzeted, ha akár egy héttel is tovább fogyasztottál volna ezekből. Rendőrséget értesítsük? Mert ha nem én veszem észre, a kórháznak kötelessége.
-Jézusom, dehogy! Ez a kórházban lét az egyetlen módja, hogy elpucoljak tőlük, ha a zsarúk is beugranak, én darált hús leszek! Inkább azt mond, hogy mi va-
-Miután leléptél megint elájult, de stabil jelenleg. -vágott bele a kérdésembe ismét és meg is válaszolta. Ez a nő valami gondolat olvasó, vagy mi a szutyok?! -Most ébren van! Szépen javulnak a statisztikái, de még egy kis időt bent kell lennie, még legalább öt vizitnél kell megfelelő értékeket mutatnia. Mivel ő nem mászkálhat, te meg nem mehetsz oda, ezért... üzensz neki valamit?
-Aaa, nemár! Én mért nem mehetek oda?! Ez nem ééééér! -durcáztam, de valójából tudtam. -Na mindegy, csak annyit adj át, hogy szeretem, és hozza rendbe magát, de sürgősen, mert muszáj vele beszélnem! Átadod?
-Pont hozzá megyek most, úgyhogy persze. -valami papírokat írogatott, megnézte a műszert mellettem, aztán ki is ment. Össze-vissza vert a szívem, hogy vajon Rain mit reagál meg magam sem értettem mi a bajom. Tök izgága lettem minden ok nélkül.

***

-Szóval azt akarod, hogy lopózzunk be....és csenjük ki a holmidat?! -néz rám da fuq fejjel Danny, mikor beavatom a terv ráeső részére. Én csak bólintok vigyorogva, mintha ez lenne az évszázad csínye. Meglehet könnyedén, hogy az is. -Benne vagyunk, tesó! Mekkora agy vagy te, hát én mindig is mondtam neked, te! Oli be fog zsongani, ha megtudja. Jesszusom, imád fontoskodni az a hapi..

-Fasza csávesz azért! Olyan kis vékony, hogy átfért múltkor a kordonnál, mondom mi a lepkefing?! Mint azok a kis rágcsálók akik beférnek a lukakon a házad falába!

-Jaja, azok annyira cukik, mikor így kinyúlik a kis testük és...

-Igen, meg amikor a fogukkal azt kezdik csinálni, tudod!

-Igeeeeeeeeen, meg amikor a kezecskéjükkel-

-Jézusom, csajok, kifangirlingeltétek magatokat a Patkány Sykes témából?! -fejelgeti a falat Ben.

-Te most lebuziztál, mangalica?! -kapja föl a fejét Danny.

-Mangalica? Mért, de te vagy akkora, mint egy hordó!

-Hóóó, hóóó! A súlyommal viccelődsz, igen??!! Neked van göndör szőke hajad... Ja meg hónalj szőröd! Igen, ezaz! Jól hallotta mindenki, Ben Bruce hónaljszőre göndör és szőke! Csak úgy merednek az ég felé, jobban állnak mint a farka a nőjére! Ja és egyenként van vagy fél méter, igen, Ben, gyantáztatni kéne! -üvöltözi a nővérek felé Worsnop, én meg élvezem a műsört. Kinek kell tévé e mellé, basszus?!

-Igen?! Te mondod?! Az emberek az utcádban hívták a sintért mert állításuk szerint egy majomember szabadult rájuk! Guess what, guess what?! Te vagy a Yeti, te pudli!

-Jól van srácok, nyugi! -mondom, alig bírok magammal, hogy ne kezdjek el marha hangosan vihogni. -Inkább koncentráljatok a lényegre! És......ez nagyon fontos, hozzatok nekem Skippy-t! -bólogatok amolyan "Igen, ez a helyes..." pofával. Ja, hát a Skippy, az meg...mért ne? Ha az ember beteg, kijár neki a kedvenc mogyorókréme, nem? Chh...

     A nap további része nem volt túl érdekes, a fiúk elmentek venni nekem Skippy Superchunk-ot meg a ruháimat gyűjtik be jelenleg remélem, az ápolók jönnek és mennek, Allie még nem járt erre, és a kaja borzalmas. Eddig is mondták sokszor, hogy az, de bizton állítom, hogy mire kikúrálják a koleszterinem addigra meg gyomorrontásom lesz! De egyszer csak kibírom... Vagy mégse?! Ma valami felismerhetetlen barna lé piros péppel tálalva volt a kaja és villával kellett enni. Komolyan, űrlényszart ettem ebédre akkor, vagy mi?!
-Szia. -hallok egy halk suttogást, amire azt hiszem, talán csak képzeltem, de felkapom a fejem. Az ajtófélfának dőlve ott áll Rain, a hálóinge a térde felett verdes, látszik, mennyire lefogyott. Ki büntetné? Ez a koszt jobb mint a turbó diéta. Megeszed-kihányod, avagy nemeszedmeg-lehányod.
-Szervusz, szépségem! -vigyorodom el, és felpattanva rögtön átölelem. Érzem, ahogy ropognak a csontjai szorításom alatt, meg hát hallom is. Ezen ő cukin felnevet, ami engem is erre késztet. -Neked nem kijárási tilalmad van?
-Hát nem leszarom? -röffenti flegma fejjel, aztán ismét röhögni kezd, a legédesebb mosollyal, amit kómából felébredt embertől láttál. Egy pillanatra rájöttem, hogy ő nem az a kis ártatlan lány most, aki még régen volt. Ő egy belevaló rocker azóta, azaz próbál lenni. Mióta itt van most hallom először megszólalni a nagyszájú Rain-t. Ami arra utal, hogy jobban van...asszem'. -Hallottam, hogy behoztak. Allie átadta az üzidet. -tördeli az ujjait. Közben arcát elborítja a pír, és csak lopva pillant rám egyszer-kétszer. -És amúgy is beszélnünk kell. Mert nem tudtuk befejezni az előzőnél...
-Igen, igen! Jó is hogy emlegeted. De szerintem eléggé feltűnő, ha itt állunk az ajtóban, nem jönnél beljebb, esetleg az ágyamnál? Ha téged rajtakapnak, nem is tudom, berácsozzák az ablakodat és belakatolják az ajtódat, nehogy még egyszer ideszökj! -vigyorgom, aztán leülünk az ágy szélére. A kezét az ölembe teszem, és két csuklóm közé fogom.
-Szóval...-kezdi, aztán sóhajtások közepette a plafonra szegezi tekintetét. Türelmesen várom, hogy összeszedve gondolatait, elmondja, mi nyomja lelkét. -Andy. Figyelj. Akár mit is mondtam neked, tettem veled, vagy ellened, valamit tudnod kell. Azaz, szerintem tudod, de hallanod kell. Méghozzá tőlem. Szeretlek, és veled akarok lenni. -fúrja tekintetét enyémbe. Miután kimondta, a combját stírölve figyelt. Nagyot nyeltem. Erre vártam. Mióta. Ez egy bocsánatkéréssel egybekötött vallomás. Egy bizonyítvány arról, hogy nem hiába vagyok most itt. Hihetetlenül tiszta boldogság járta át a testem, a hideg is kirázott egy pillanatra. A következő pillanatban nekiestem ajkainak és hosszas csókolózásba kezdtünk. Átölelte a nyakam, én a hátára tettem a kezeim. Az ölembe vontam és a haját cirógatva csókoltam. Nem akartam, hogy elváljunk, hogy egy centivel is távolabb legyen.
-Khmm... -hallottuk és ijedtünkben egyszerre kaptuk oda a fejünket. Allie állt velünk szemben, rosszallóan emelgetve egyik szemöldökét, karba tett kezekkel. Rain illedelmesen felállt, aztán elvörösödve kibaktatott, Allie-vel a nyomában.Visszakísérte az orvos a szobába, és most tuti jól le is szidja, de úristen. Még mindig bizsereg az ajkam, és dübörög a szívem.
       Valami rezgő hangra leszek figyelmes. Az éjjeliszekrényhez nyúlok, leemelem a telefonom. Kaptam egy sms-t, Oliver küldte:

 "Ahoy, Andy! Bent vagyunk a furgonba, éppen egy bőröndbe pakolásszuk a cuccosod! A fiúk elmentek fellépni, de Nigel -képzeld, találkoztunk vele, tök jó fej! -szóval Nigel kilép a bandából! Most őt is megfenyegették.. LOL! jah, és rossz hír; Danny megette a Skippy-t! de ne aggódj, tesó, 9 óra az emésztési idő, bár Danny beleit elnézve..... Mindegy! Visszaszerzem neked, bratyó...muhaha!"

Oké, fúj. Nehogy visszaszerezze, jézusom!

------------------------------------------------

Heló:) Bocsi, sokat vártatok most is, de mindenképpen ma kellett kitenni, Augusztus 19-én:D

Ma van a szülinapom. Az már más téma, hogy a Birthday Girl hangulat sehol sincs... Barátnőm szépen elbaszta a napom. Úgyhogy remélem nektek normális barátaitok lesznek és azt is remélem hogy engem ma halálra gázol egy autóbusz. Szóval mindenkinek sok sikert. Megpróbálok a következő résszel igyekezni-ha nem válik be az autóbuszhoz fűzött reményem-, igazából a tázsvíremen múlik, hogy mikor hajlandó átadni nekem a gépet. Ja és, az mekkora már, hogy szülinapomon teregetnem és takarítanom kell? oké, jó... szülinap menj haza, be vagy baszva xdd

29. fejezet.: Believe In Me

'Mindenki fél, és búcsúzkodnak, mert kevés az esélyem. Andy reménykedik még, mert sok mindent el kell nekem mondania, mellesleg bízik benne, hogy még legalább egyszer be akarok neki olvasni a négy év miatt, úgyhogy maradnom kell közöttük. Magamban ezen elmosolyodtam. Még mennyire hogy beolvasok neki...   '

~*Andy szemszöge*~

Még egy nap a kórházban. Ez is egy a sok közül, mikor megállapítom, hogy milyen rossz lehet orvosként dolgozni. Már nem azért, de majdnem mindenki utál, mert néhány kollégád megölt véletlen valakit. Többször vagy tehetetlen, mint hasznos. És minden nap mások nyomorával találkozol. Nem, ez nem az én terepem. Én az vagyok, aki csendesen szidja szerencsétlen dokikat, mert a lány, akit szeret, nem kifejezetten gyógyul meg. 

-Na mi a helyzet, Bőrzsák? -huppan a mellettem lévő kórházi székre Oli, a Bring Me The Horizon frontembere. 

-Köhömm. Biersack. -motyogom nuku életkedvvel, majd fújtatva egyet, belekezdek a mesébe. -Semmi új. Egy ideje alszik már, talán a gyógyszerek miatt. Nyaktól lefele mozgásképtelen. Más bajokról nem tudok egyenlőre. -ahogy a végére értem, hangos pittyegésre lettünk figyelmesek a kórteremből, mire egy csoport nővér szaladt be. Felpattantam és az üveghez nyomtam az arcom. Lerohantam egy dokit, aki percek múlva kisietett.

-Mi történik?! -nyögtem idegesen.

-Nézze, uram, most még nem mondhatok semmit. Kérem, hagyjon menni, ha fontos önnek a kisasszony! -hadarta és eltűnt a szemünk elől. 

-Minden oké lesz, tesó. Én tudom. Oliver Scott Orákulum Sykes! Hé, ugye nem fogsz összeomlani..? -búgta az énekes. A hangja megnyugtatóan, együtt érzően csengett a fülemben. Ránéztem, sóhajtottam egyet, és átöleltem a soványka srácot. 

-Úgy legyen. 

-Ne görcsölj rá, Andy, a fanok aggódnak érted! Ma is jelenésed van, csúcsformában kell lenned.. -magyarázott, az ölelésből kibontakozva. Egy fiatal nővér lépett hozzánk, egy kórlapot szorongatva. Arcán semmi érzelem vagy gondolat nem tükröződött. Csak remélni tudtam, hogy nem rossz híreket hoz.

-Mr. Biersack, ugye? Én Allie Beckster vagyok, az egyik kezelőorvosa Black kisasszonynak. Ha kérhetném, tegeződjünk. Nos, nem túl rózsásak a hírek, mondhatni elkeserítően lezuhant az állapota. Amennyit biztosan mondhatok, hogy lélegeztető gépen van tartva, a tüdeje összeomlott pár perce. A harmadik újraélesztési kísérlet hozta csak meg a sikert, de az önálló lélegzésre nem volt képes. Olyan gyógyszereket kapott, amik kis időre kiütik az altatót, szerettük volna a teszteket ébren elvégezni, de nem reagált. Amit ebből most leszűrtünk, az a kóma. Ez kiszámíthatatlan, van, aki napok után magához tér, de volt már példa arra is, aki évekig nem ébredt föl. Néhányan nem ébrednek többé fel egyáltalán. Tudnia kell, hogy minden benne van a pakliban, tekintve a gyenge eredményekre, akár a legutóbbi is. A bénultságról sem tudunk semmit, az okozójáról se. Amint új fejlemények vannak, értesítjük. 

-Üdvözlöm, Allie, én csak egy barátjuk vagyok, Oliver. Mennyire számít súlyosnak a helyzet? 

-Üdv, Oliver. A sürgősségire csak a nagyon súlyos pácienseket hozatjuk, Ms. Black közülük is kiemelkedően sok figyelmet igényel. Nincsenek jó kilátások, nem ismerjük az okozót. Egyszer csak össze esett és most.....ha saját véleményemet kérnék, az élet halál között lebeg. Vékony ez a határ a kettő között, és itt mindennap szemtanúi vagyunk az elmúlásnak. Vigyázzon nagyon a barátjára, Oliver. Sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap.. 

Megremegtek a lábaim. Sokkoltak a szavak, amikkel dobálózott ez a bizonyos Allie. A zárósorok összeszorították a szívem. Ennyire rám lenne írva, mit érzek? Hiszen úgy jött ide az orvos, mintha hozzátartozó lennék. Annak is éreztem magam, de hivatalosan csak egy fiú voltam a múltjából. A jelene akartam lenni. Sokszor követtem el hibát, mikor egy-két lánnyal kikezdtem, akik nem voltak hozzám valók. Ilyen volt Scout is, talán Juliet is. Akiket egyszer fájdalmas volt elveszíteni, de úgy kellett lennie. Mert nem ők voltak a nekem szánt lányok. Az igazit is csak akkor ismered föl, mikor már nem a tied. És ez pontosan így volt. Minden porcikám azt diktálta, hogy menjek be Hozzá, fogjam a kezét, és mondjam el neki, hogy mit érzek. Mikor olyan bunkó volt velem legutóbb, felismertem azt a kis páncélt, ami visszataszított engem. A páncél arra szolgál, hogy védjen. Őt a csalódástól védi, az érzelmektől. Tőlem. Kellett a kemény álca, hogy aki csak próbálkozik, az távol maradjon. Hogy csak az maradjon, aki tényleg marad. Nem csak átgyalogol az ember lelkén. Tudtam, hogy én ennek lettem elkönyvelve. Csak az volt a bökkenő, hogy túlságosan is szerelmes vagyok, hogy ezt hagyjam. És ha eltaszít magától, még egyszer, határozottan, akkor megyek. Nem maradok tovább. Nem fogom keseríteni az életét, nem akarok rossz emlék lenni. Azt szeretném, ha meghallja a nevet, 'Andy', én jussak eszébe. Az, amikor mindig nálam maradt a tárcája, és újra meg újra találkoznia kellett velem. Szándékosan mindig a kezem között ragadt. Tökéletes indok volt arra, hogy láthassam. Hát még, amikor a Batman filmet néztük. Életem legédesebb csókjainak élére kerülne az a jelenet. Vagy, amikor a fán ültünk, és képeket csinálva beszélgettünk, ő meg majdnem leperecelt onnan. Én voltam a hőse, nem hagytam, hogy baja essen. A nevem hallatán eszébe juthatna, mikor az Ade-baj után az erdő közepén ülve, megfeledkezve a világról, csak beszéltünk, beszéltünk és békésen megvoltunk a körülményeket tekintve. Amikor a karomba véve hoztam haza, és énekeltem neki. Ehhez hasonló emlékek kezdtek megrohamozni. Mi történt abban a négy évben? Hisz mindketten roncsok lettünk. Az együttesem egy csapat hidegvérű álnok hazudozó. Kényszerítettek dolgokra, amiket nem akartam. Nem is voltam többé csapattag. Más énekel helyettem. Nigel, a srác, aki most a frontember, elkapott valami vírust. Én énekelem a dalokat ezen a héten. Ez az egyetlen, ami tartja bennem a lelket. A rajongók kitörő lelkesedése, a szeretet, amit adnak. És a remény, hogy Rain egyszer majd megérti. És most ott fekszik, egy csupa fehér ágyban, messze az otthonától, tudatán kívül. Talán soha nem is lesz már magánál. Talán nem lesz több esélyem, hogy lebombázzam az érzelmeimmel. Hogy újra átölelhessem. Csókolhassam. Néztem, ahogy a mellkasa szabályosan fel s le mozog, a gép pittyegésével összhangban. Gombóc nőtt a torkomba, úgy éreztem, fulladozom. Nyeltem egy nagyot, és kirohantam az épületből. Minél messzebbre ezektől a keserű gondolatoktól. Nem akartam, hogy hergeljen a tudat, hogy talán miattam van itt. A fejem is fájt. A földet bámulva kivágtam a kijárat ajtaját. Friss, hűvös levegő csapott meg, szemerkélő esőt pottyantott egy eltévedt felhő. Előkaptam a zsebemből egy doboz cigit, és a gyújtót. A papír sercegve utat engedett a tűznek, ami égetni kezdte a nikotint, ami elárasztotta a számat. Mélyen beszívtam, majd lassan kipréseltem a tüdőmből. A füstje kacskaringósan elszállt, elfakulva szállva a szél langyos hullámival. A látvány elvonta a baljós gondolatokat. Helyette a karikával kísérleteztem. 

-Azt nem így kell! -neveti egy hang, mire összerezzenve föltekintek. Jayy állt előttem, teljes feketében, csak a haja meredt kék pompájában a borús ég felé. Előkapott egy szál cigarettát, és egy gyors tüdőzéssel meg is jelent a levegőben a kívánt, kerek forma. Elkezdett a technikájáról hablatyolni, közben mutogatta is. Szemmel követtem a mozdulatsort, de fejben ismét máshol jártam. Ő és Rain is eltávolodtak egymástól. Jayy is el lett taszítva, azt hiszem. Mégis, itt áll, előttem. Nem szórakozásból jött egy kórházhoz, vagyis ehhez a bizonyos kórházhoz, feltételezem. Ez a lány minden tüskéje ellenére annyira szerethető.. A fél fellépőtábor itt nyüzsög. Mindnek van egy kis emléke vele, amit őrizget, és újból, újból kipréseli a lelkéből Rain ágya szélén ülve, sztorizgatva. Szkeptikus vagyok. Tudom, hogy nem hallja. Alszik. Mindig is úgy aludt, mint egy jóllakott kismacska. A kis világába zárva, szövegeken agyalva és buta ötleteken filózva. Én is beszélek hozzá, bár ez magamnak szól. Magamnak emlegetem életem elemeit, hogy ne merüljenek a feledésbe, hogy továbbra is velem éljenek ezek a darabok. Magamhoz láncolom az emlékét a boldogságnak. Hiszen mi mást tehetnék.. Most a saját nyomorom kísért engem, nem hagyva a továbblépést. Mint ahogy ez a fura érzés nem hagyja, hogy elhagyjam őt. Amennyire távolodom a kórháztól, tőle is távolabb leszek. Minden gondolatom Ő. Szüntelenül rá gondolok.    
-Figyelsz, ember?! -rázza meg a vállam Monroe. Üres tekintettel ránézek, majd szívok egyet a már majdnem elégett cigarettámból. -Nagyon padlón vagy..? Hallgass rám, felépül hamarosan! Hagyj neki időt! Gondolj arra, hogy hálás lehetnél, hogy ismerted, és Ő viszont szeretett. Én ott voltam a fél életében, és téged, a fiút, akivel kettőször találkozott, érted, Téged választott! Akkor Dahvie azt mondta; "Jayy, kussolj, ülj le, írj egy dalt. Tedd azt, ami boldoggá tesz. Ha fontos voltál neki, akkor egy nap visszajön.. " 
-És.... visszajött? -lehelem. Nem akartam hangosabb lenni, féltem, hogy elcsuklik a hangom.
-Nem! -nevet fel hangosan az énekes. Vidáman cseng hangja a levegőben, semmi bosszút vagy keserűséget nem hallani ki belőle. -De született egy remek dalunk! Believe a címe, erre vagyok a leges legbüszkébb. Meg kellene hallgatnod... -a kezembe nyom egy kis készüléket, iPod Shuffle-nek nézem. Egy füles lóg ki a csatlakoztatóból. Beteszem a fülembe a két agyast, míg Jayy kikeresi a dalt. Elindul egy szelíd kis dallam, és meghallom Dahvie különleges hangját.

Believe in me, When you feel like you're losing all your hopes and dreams
Believe in me, When I am gone you gotta keep a smile on
Believe in me, Goodbye my friends; Just celebrate the times we spent
Believe in me, We all die; It's an awfully big adventure
Believe in me, When I'm gone...


Ennyi elég is, kikapom a fülemből a fülhallgatókat, és visszadobom neki.
-Nem hiszem, hogy erre lenne szükségem.. Megrémiszt ez a dal... -motyogom, a kocsikulcsom keresve zsebeimben. Mikor megleltem, gyors búcsúzkodás Jayy-től majd bepattantam a kocsimba.

-Na, mi a helyzet Bow-val? -gyűlt körém úgy az egész Download Fest.
-Nem tudom. Szarul van. -rándítottam meg vállam. Ha elmondtam volna, hogy kibaszottul kómában fekszik és senki se érti, miért, akkor vagy én borulok ki, vagy rajtam kívül mindenki.
-Szarul? Vagyis..? Andy, haver, mesélj máááár! -vinnyogta Logan. A héten egész jóban kezdtünk lenni, de vannak idegesítő dolgai.
-Esetleg ha bemennél hozzá, többet tudnál.. Nem a postás vagyok és nem a kiskövet, főleg nem senki személyi tudósítója! Akit érdekel, az látogassa meg, a picsába is! -ment fel bennem a pumpa. -Baszottul kómában van, akár meg is halhat, te meg arra sem veszed a fáradtságot, hogy odadugd a pofádat hozzá! Elvben "szereted". Ja, látszik is, voltál bent nála kétszer, aahw! Minden egyes nap ott ülök a váróban, bazdmeg! -üvöltöztem, aztán megjelent a BVB.
-Mit üvöltözöl, hülye gyerek?! Nigel ma reggel hányt, szóval ma is te énekelsz, értetted? A szövegeket remélem tudod... -lökdösött Jake. Fura volt ezt látni tőle, mert mindenki visszafogott, csendes pasinak ismerte. Ráadásul mások előtt sosem beszélt velem se így.
-Hogy beszélsz már vele, Pitts?! Örülj neki, hogy ilyen énekesed van! Andy nem csak hogy rohadt tehetséges, nagyon jó ember is! Ráadásul ki az a Nigel és mért ő énekelt múltkor?! -állt ki mellettem Danny, az Asking-ból.
-Miért pofázol bele, kedves Danny, olyan dolgokba, amik nem tartoznak rád? -tolakodik Worsnop aurájába Ash, tagoltan, kimérten formálva a szavait. -Andy nem tag, Nigel az énekesünk. Ő csak helyettesít.
-De akkor...... ha Andy nem tag, akkor mért hurcolásszátok magatokkal úgy mindenhova?! -mászik be Ben Bruce Danny és Ash közé. Végre valaki, halleluja, aki fel meri tenni ezeket a kérdéseket!
-Azért, mert..... néha kell cserének, ha betegedés van! Meg aztán még mit nem, egyből hazafut, és ránk uszítja  a zsarukat... -lép elő Jinxx, és Ash vállát fogva kicsit hátrébb cibálja a basszerost.
-Mért nyomna föl?! -kapcsolódott be Cameron, az AA másik gitárosa. A nagy csöndben leesett nekik, hogy gáz lehet, többre nem nagyon jöhetnek rá ugyanis. -Mégis..Mi folyik itt?!

~Két hét múlva, a kórházban~

-Andrew, ugye? Beszélnünk kéne..-állít meg a kórterem felé az az orvos, Allie. Két hete minden nap jövök, de eddig semmi nem történt. -Szóval..-leülünk egy padra a mosdók előtt, ami most elég kihalt terep. -Jó híreim vannak Ms. Black-ek kapcsolatosan! A jelentkező tüneteket különböző gyógyszerekkel kezeltük, és az állapota jelentősen javult! Annyira, hogy ma már magához is tért. Látogatókat nem fogadhat, mert még gyenge, és az immunrendszere a legkisebb baktérium szervezetbe való jutásától összeomolhat. De a kishölgynek egyetlen kívánságára...maga kap nála húsz percet. Óvatosan! Az állásommal játszik! -kacsintott. Bazi széles vigyorral álltam fel. Megöleltem az amúgy alacsony, olyan huszonkilenc év körüli nőt, majd ész vesztve loholtam azt az ajtót keresve.
-Andy! -hallom meg a vékony és erőtlen hangot. Leszarva, hogy a kórteremben más öreg nénik aludnának, kibaszottul délután négykor, becsapva az ajtót szaladtam Rain-hez.
-Helló baby! -ölelem meg. Higgadtnak próbáltam látszani, pedig tök izgatott voltam, alig bírtam egy helyben ülni, csendben.-Hallom, exklúzív interjúnk lesz! -kacsintok, utalva arra, hogy kizárólag velem akart beszélni, amiért Allie kivételezett velem.
-Haha, valahogy úgy. -mosolyodik el halványan. Ha lehet ezt így kijelenteni, sápadtsága eléggé rémisztő, a szemei vörösek, szóval látszik rajta, hogy nincs a legjobb bőrében, de érdekel ez egyáltalán? Hisz a lényeg annyi, hogy ébren van! -Nekem most elég sok időm szabadult föl, és...nos... én sokat gondolkoztam! Tök zűr-zavar az egész, meg kavart, és vannak dolgok, amiket nem értek, de. Amit biztosan tudok, hogy döntenem kell.
-Nem egészen értelek.. Dönteni?
-Ühüm. Na, minden mellé beszélést kihagyva, Logan, és te...-itt megakad, és a fejét oldalra döntve fürkészi arcom. Gondolom a mondat befejezése rám vár.
-Logan és én mindketten hasonlóan érzünk irántad. Mármint, a tudtod nélkül ő mióta ismer, azóta kinézett magának, csak ennyire szerencsétlen szegényke. Na várj. Szóval most te azon filózol, hogy melyikünket tarts meg...?!
-Nem! Azaz...nem tudom. -ha lehet, még fehérebb lett az arca színe, majd megrázva a fejét, folytatta. -De figyelj, ha megengeded, inkább vissza venném a szót! -neveti, majd feljebb tornázza magát az ágyon. -Amire jutottam, az az, hoooooooooogy...
-Jézus, úgy látom, lemegy a nap, mire kibököd! -mosolygom rá, majd közelebb húzom a széket hozzá.
-Na, csak annyi, hogy...-kezdi, és biztos vagyok benne, hogy most mondaná is, de megcsörren a telefonom, az az átkozott. A kijelzőn CC neve villogott minduntalan. Felvettem, tudom, hogy nem előnyös, ha felhúzom őket. A következő beszélgetés zajlott le:
-Halo?
-Andy, hol a büdös francban vagy, mond már?!
-A kórházban, mint általában. Mért, baj van?
-Fogd már fel, nem fog felébredni, nem hallja a kis idióta vallomásaidat, és ha hallaná is, leszarná! Ott fog megdögleni azon a cseszett ágyon a te kis ribancod, remélem a szemed láttára! Na húzd ide a segged, vagy megbánod...! -és ki is nyomta. Mondtam volna, hogy 'De ébren van! Nem hal meg! Ne mondj ilyet, hisz úgy szeretem.. ' ,de minek? Idegesen és meggyötörten eltettem a telefont. Ránéztem Bow-ra, aki kíváncsian várt, hogy végre elmondhassa, amit akar, de én fölálltam, és betoltam a székemet.
-Rainy, annyira sajnálom! Mennem kell. Muszáj most itt hagyjalak. Holnap elmondod, oké? Eszméletlen kíváncsi vagyok, esküszöm, de nagyon fontos most mennem! Szavad ne feledd, kérlek! Holnap ugyanekkor, ugyanitt! -hadarom, mert tudom, mire képesek a srácok, ha valamit nem kapnak meg. Nyomok egy puszit a homlokára, belenézek gyönyörű, zöld szemeibe. Arcára kiül a csalódottság. Ismerős kifejezés társul hozzá. Én is ilyen fejet vágok, mikor azt érzem, hogy senkinek se kellek, hogy mindenkinek jobb dolga van, mint én. Rossz érzés így látni. Ha szeret, ha nem, most nem érdekel. Nyomok egy puszit szájára, majd feltépem az ajtót, és már ott sem vagyok. Jó érzés volt érezni újra forró ajkait, amint az enyémekhez érnek. Azzal is tisztában vagyok, hogy valószínűleg már nem akar engem. A reakciója érdekelt volna mondjuk. És az is, hogy mit akart mondani.

Bazdmeg CC! Bazdmeg!

----------------------------------------------------------

Bocsi srácok, hogy ennyit kell várni a részekre! Csak ez idő alatt háromszor voltam nyaralni meg szóval áhh.. Mostantól sokkal gyorsabban jönnek a fejezetek! Nem feledkeztem meg ám rólatok! <3

Sok sok komit, ha akarjátok az új részt! Észrevétel, valaki?:) inspiráljatok*-*

Puszil: Dikaa<3

28. fejezet: The Deepest Depths

'Behunytam a szemem. A hátam mögötti a nyakamat puszilgatta lassan, óvatosan, mikor éreztem, hogy a másik ajkai az enyémre tapadnak. Kik ezek? Mit akarnak? És mért nem menekültem még el..?' 

-Andy, Log..... -suttogtam, mikor levegőhöz jutottam. 

-Jó reggelt, kicsi lány! Hogy aludtál? -búgta a fülembe Logan. Feljebb ültem, s már térdeltem a puha ágyban. Bátorkodtam fölpillantani. Biersack éppen egy palackból vizet ivott, láttam, ahogy nyel, és ahogy egy csepp a szája széléről lassan csurog a nyakáig. Mikor észrevette, hogy nézem, elmosolyodott, és letette a flaskát. Még szélesebb mosoly kíséretében pillantott rám, egy eltévedt hajtincsemet tűrte a fülem mögé. Maga hajába csak unottan beletúrt, ezzel még jobban szétzilálta, mégis annyira jól állt neki. Megfordultam Bright felé, aki komisz vigyorral takarta ki magát a takaró leple alól. Elakadt a lélegzetem. Mindkét fiú csak egy boxerben tengett. Andy annyira nem lepett meg, pont úgy nézett ki, mint utoljára láttam így, de Log... rá se kellett feszítenie, láttam a kockáit. Vékonyka fiú volt ennek ellenére is, de kicsit izmosabb mint Andy. Össze-vissza kapkodtam a fejem közöttük. Összefutott a nyál a számban. Felemeltem a tenyerem, és lekevertem egyet magamnak. Nem szabad ilyenekre gondolnom!

-Öhm, minden rendben? -nevetett az énekes. Belenéztem kék szemeibe, amíg valósággal izzottak, mámorítóan parázslott benne valami ismeretlen. De én mindig is féltem az ismeretlentől. Megijesztett. Bambán meredtem Andy karjára. Először a tetkóit akartam tanulmányozni, újabb firkákat kerestem rajta. De fáradtságomban elbambultam. Egyszerre összerezzentem. Egy hideg kéz csúszott be a tegnapi pólóm alá. Logan hátulról hajolt be, és a nyakam bal oldalát szívta, míg Andrew a jobbat. Azonnal megállítottam a kezet, meg sem néztem, melyik indult rám.

-Fiúk ne... -sóhajtottam a plafon felé nézve. Ügyet sem vetettek rám. -Logan, egyem a zúzád, most hogyhogy nem Ade szívemmel tartózkodsz?

-Hmmmm....-mordult egyet, éreztem, ahogy a hátamhoz simul. Közvetlenül a fülembe beszélt. -Dobtam. -erre nekem hatalmasat dobbant a szívem. Vajon mi történhetett? Mivel ezután nagy volt a hallgatás, folytatta. -Elmesélte az Andy-s kalandotokat. Undorító egy lény, hazug selejt. Beszéltem a bátyámmal. Tisztába tett a szerelmi életemmel kapcsolatban. Meg a tieddel is... Rainbow, drágám, sosem mondtad, hogy három éve...szóval, érted. Micsoda véletlen, hogy én is így érzek irántad, mióta megláttalak...

Hangosan nyeltem egyet.  Ez nem lehet. Már az messze áll Adrianne-től, hogy bárkihez őszinte legyen, nem hogy kiteregesse a közös szennyest! És Mason.. Mason hogy adhatta ki a legféltettebb titkomat, amit rábízhattam?! Ezért még verés lesz... 

-Log, én már letettem rólad, ne haragudj. Átértékelődött bennem minden. És Andy -fordultam a másik fiú felé - Te pontosan mit vársz? Hogy a nyakadba ugorjak, mondván, de jó, hogy itt vagy, hogy hiányoztál..? Igen, hiányoztál, de nem tudok túllépni ezen.. Ezen a négy éven. Mi a franc volt ez?! -remegtem közöttük. Dühös voltam. Mással szórakozzanak. Andy hosszú ujját a számhoz emelte.

-Shhhh. Már mindent tudsz. -suttogta közelebb hajolva. Lélegzetvisszafojtva csodáltam tökéletes vonásait. Ne nyáladdz, Rain! De komolyan. mit tudnék? Amit tegnap elmondott? Hogy kirúgták a saját formációjából, és nem engedték, hogy mással kommunikáljon? Ha még igaz is, akkor sem érdekel. Vagyis, nem kéne. Logan megérintette az állam, és kicsit balra fordította. Makacsul csókolni kezdett. Nem tudtam hirtelen azzal törődni, hogy erre a pillanatra vártam olyan régóta, vagy hogy éppen szívrohamot kapok, sőt azzal sem, milyen ízű az ajka, vagy mennyire csókol jól. Nem akartam ezt. Reménytelenül akartam inkább nézni, ahogy más lányt csókol meg. Tudom, most rendesen örülnöm kéne, de én féltem. Ez túl gyors. Annyira nem én vagyok.

Andy is mellém támaszkodott. Ketten csókoltak egyszerre. Nem tudtam ellökni őket. Minden erőm elszállt. Forgott a szoba, a világ, és két fiú, akiket tagadhatatlanul szerettem, azóta is. A nyelvem nem mozgott, csak hagyta, hogy a másik két betolakodó türelmetlensége okán össze s vissza hánykolódjon. 

-Mit szolnál, ha hármasban....? -mosolygott édesen Log, miközben azt nézte, hogy Andy teljesen birtokába vesz. Elfogott a hányinger. Hogy hármasban?! Felnyögtem ijedtségemben. Nem gondoltam, hogy ezt váltja ki a fiúkból, de Bright éhesen megnyalta a száját, és a kezét végig simította a hátamon. Kétségbeesetten ellöktem Andy-t, és kiverekedtem magam közülük. Idegesen körbe pillantottam. Semmi sincs itt, azaz, semmi sem tart itt. Kitéptem az ajtót, és kisétáltam. Odakint csepergett az eső.  Az eget felhők rejtették, szürke volt az egész mindenség. Én is szürke voltam. Olyan voltam, mint akik a sarkon keresik kenyerüket. Szégyelltem magam. Szaladni kezdtem, közben kicsordultak a könnyeim. Egy olcsó lotyónak éreztem magam, aki előző este annyira felöntött a garatra, hogy örömmel befeküdt bárki ágyába. Akár az exébe is.

Szóval éppen loholtam, mikor egy hatalmasat dörgött az ég. Kedvem támadt volna normál esetben az égre mosolyogni, hogy Mitch Lucker biztos a Stomp-ot csinálja a rocker angyalokkal, beszállnék én is, de el voltam keseredve. A vihar nem volt hozzám kegyes, a zivatar beindult, már csurom vizes voltam. A hajam hajmosáshoz illően csöpögött, a ruhák is rám tapadtak. Futottam tovább, át a táborhelyen. Az emberek közelébe akartam menni, Rue-t és Juliet-et (igen, Simms-et, hisz együtt turnéztunk és mi tagadás, összenőttünk. Imádom a csajt.) akartam, hogy elbőgjem nekik, mibe keveredtem. Ám a csúnya villámok és a temérdek mennyiségű eső nem így vélekedtek, valahogy éppen a 'Kicsinálunk' látszatot keltették. Elcsúsztam egy rohadt levélen, ami a tócsa közepén bújt el, a mocsok. Bevertem a fejem, és képtelen voltam bármit jelezni. Lépteket hallottam, valaki rohant. A közvetlen közelembe lelassultak, majd tompán azt hallottam, hogy valaki a nevemet skandálja. Akartam szólni, hogy 'Bocsesz, nem látod, hogy eszméletlen vagyok?!' Azaz... eszméletlenül idióta... 

~*Andy szemszöge*~

-Mit szólnál, ha hármasban... -hallottam Logan hangját, és csukott szemmel csókoltam Rain puha ajkait. Kíváncsi voltam, mit szól majd hozzá. Felnyögött, és megremegett az ajka. Nem tudtam mire vélni, de próbáltam a pillanatnak élni. Négy éve erre várok, hogy újra megcsókolhassam. Csendben maradtunk. Nehezebb lett a levegő, megtelt feszültséggel. A lány a semmiből eltaszított magától, kipattant közülünk. Tétován körbelesett a szobán, majd megtört arccal lenyomta a kilincset. Kitárta a szabadságot, és mi csak az egyre távolodó alakját követtük szemünkkel.  Kifújtam a levegőmet, és a kétségek tengerén evickélő barátomat hátrahagyva az Életem után eredtem. Egyből megcsapott a hűvös levegő, és apró vízcseppek nyomát figyeltem meg a bőrömön. Dörgött meg villámlott, majd a csöpögésből szakadás lett. Nem értem, merre is megy, de nagyon sietős lehet, mert már szaladt. Hátranéztem, nehogy kövessen még engem is valaki, de kihalt volt a környék. A turnéhely mögött voltunk, a színpadok nem is látszottak a fáktól. A tekintetemmel újra Őt kerestem, aki már a földön hasalt, s nem is mozdult. Odaszaladtam, de már nem volt tudatánál. Magam felé fordítottam, így a háta az ölembe került. Benyúltam a térdei alá és a háta alá, kezeimbe véve pedig visszaszaladtam a meleg faházba. Logan hívta a mentőket. Nem engedtem, hogy elvegye a kezemből más, mint a kiérkező orvos, úgy féltettem. Egy sima ájulás talán, de rémisztő, ha valaki nem reagál. Mintha meghalna. 

~*Rain szemszöge*~

Felnyitottam a szemeimet. Azt reméltem, hogy a nagyinál ébredem, esetleg a turnébuszban,  extrém esetben is ott, ahol elájultam, de végképp nem arra, hogy egy csupa fehér szobában. Gyengének éreztem magam. Magamra esett a pillantásom. Egy betegágyon feküdtem, a gusztustalan hálóing volt rajtam, amit a kezelt nők kapnak, de nyakig be voltam takarva. A kezeim a pléd felett pihentek. Nem bírtam megmozdítani őket. Infúzió volt bekötve, az orromba is volt egy cső, a számban is. Egy ájulás komolyan ennyire komoly lenne? Mert szerintem nem. Még alaposabban futtatom a tekintetem erre-arra. Egy kórterem, egyszemélyes. Az ablak mellett egy kis gyenge kórházi széken Andy aludt. Valami nagyon pittyegett. 'Kussolj már' Az ablakon koppantott valaki, majd az orvos lépett be. Gondolom. Köszönt nekem, és megjegyezte, hogy már három napja aludtam. Sokkolt a hír. Három napig? Egy kisebb kóma.. Kérdezgetett. Kétségbeesetten kapkodtam a levegőt. Nem tudtam beszélni. Nem tudtam mozogni. Csak a szememet használhattam, az orromat és a számat. A hangszálaim és a végtagjaim sztájkoltak. A doki valami örökletes bisz-baszról kezdett előadásba, mikor az ajtó újra nyílt, és Sammi, Ella, Lauren valamint Juliet settenkedtek be. Mikor az alvó Andy mellett ellopakodtak, visítva ölelgetni kezdtek, és kérdezgetni, meg mesélni, mi történt. Csak elveszetten figyeltem, annyira kedvem lett volna közbeszólni, nevetgélni, esetleg sírni, bármihez nagyobb kedvem lett volna, mint némának lenni. Nyomott hangulatom átterjedt a csajokra is, és kétségek között elmakogták a kórházi dolgozóknak, hogy mennyire nem vagyok jó csevegő partnerük a minap. Persze az alvó juhászt is egyből fölverték, akibe belefojtotta a szót a négy lány és a bénaságom híre. Kezébe vette az arcom, és egyfolytában bocsánatot kért. Mindenért, ami eszébe jutott, idegesen és  ijedten hadart. Meg akartam ölelni, és a fülébe súgni, hogy megbocsátok, hogy minden rendben. Pedig ha tudná.... A könnyeim a szememet mardosták, és nagyot szipogtam. Beszívtam az illatát, ami mindig olyan férfias, édes picit kesernyés volt. Le akartam törölni a kicsordulni készülő könnyeimet, de nem jött el a megváltás szentséges pillanata, még mindig meg se moccant. Nyaktól lefele lehettem béna, de ha csak a lábfejem nem tudnám mozgatni, már elég ok lenne a félelemre. A lányok könnyes szemekkel léptek hozzánk. Andy zavartan odébb húzódott. A teste megfeszült egy másodpercre exe láttán, aztán lejött számára is, hogy nem miatta, hanem én miattam gyűlt a tömeg. Elgondolkoztam, hogy így hogyhogy mindenki felfigyel rám, és középpontba tartanak, bezzeg ha jól vagyok, mindenkinek jobb dolga van. De a lányok iszonyat pontos beszámolót nyújtottak a rajongók reakciójáról, és az előadókéról. A szívem egyszerre szorult össze a csalódást okozástól, és nőtt hatalmasra a szeretettől. Betoppant Austin Carlile, Kellin és Vic is, akik már mindenről értesültek a nővérektől. A jókedvüket azért nem hagyták el, és a szűkké vált kórtermemben mindenki mosolygott vagy nevetett, ahogy kinyílt a szájuk. Még én is mosolyogtam. Nevetni nem tudtam. Aztán mindenki újra aggodalmasan bámult az arcomba. Összeráncolt szemöldökkel kérdezgették, hogy jól vagyok e. Nem is sejtettem, mennyire nem vagyok jól, ezért nem pánikoltam. Azt láttam, hogy egy vastag csík vörös folyadék csorog az arcomról, hogy honnan, nem tudom, de el kezdte átitatni a csúnya hálóingem. Egyre több lett, két felé vált. A fejem tiszta nedves lett, a fülemből is vér jött. A szoba kiürült, mindenki nővérért kiabált. Mind hiába, mire visszaértek, én már rég eszméletlenül bolyongtam az elmém kis zugait bebarangolva, tudatomon kívül. Közben lassan talán elvéreztem, ha nem, akkor éppen másokat riogattam ennek veszélyével. Olyan könnyű lett minden így. Nincsenek sértett vagy összetört emberek, nincsenek szavak, nincs semmi, ami bántana. Minek küzdeni azért a világért, ahol félek, ahol senki se tiszta, ártatlan, minden arról szól, hogy a hibás egyedek bujdossanak, az érinthetetlenek szónokoljanak, a gonoszok öljenek. Itt csak én vagyok, magányom mégsem ad okot a bánatra, hisz mindent szabad. Fellélegeznék, de egy pillanatra megtorpanok. Egy nagy lökést érzek. Mi ez?! Újabb lökések, és a gondtalanságom eltűnik, a nyugalmas fényesség távolodik, a zaj fokozódik. Mintha egy kar visszarántana a valóságba, hirtelen levegő után kapkodom, fulladozva kapálózom. Valamit a számba tesznek, és újra oxigén jut a testembe. Most a sötétben kuksolok, egy olyan fajta magányban, ami közelébe se ér az előzőnek. Ezt nem tudom kezelni, kiszámíthatatlan, irányíthatatlan. Mint a gondolataim, amik olyan messzire eveznek a gyötrelem vizein, hogy a lelkem lassan haldoklik a sok fájdalomtól. A haláltól sosem féltem, most sem az. Attól félek, hogy mi lesz, ha nem halok meg. Kinek mondok, s mit? Nem akarom folytatni a szánalmas és zord életemet. Persze ilyenkor sorolhatjuk a jó dolgokat is. A két fiú, akiket úgy szeretek. Ha kérné valaki, hogy válasszak, megenne a fene. Hiszen Logan három éve ostromol a saját érzelmeim sodró hullámaival. Az őrületbe kergetett minden egyes szavával, amit nekem címzett. Annyira akartam és annyit álmodtam róla. Most, hogy az ölembe hullt mindez, teljesen más minden. Nem így képzeltem, ó, de mennyire nem. Andy az, aki a számításaimat keresztbe húzta. 

Andy, Andy, Andy, Andy... Tudnék én rá egy percig is haragudni? Valószínűleg nem. Olyan sok mindenen mentünk együtt keresztül. Jón és rosszon. Nevettünk és sírtunk együtt, kajlák voltunk és elveszettek, de egymást eléggé megtaláltuk. Örömmel tölt el, hogy a múltam része volt, de fájdalommal telik el a szívem, ha arra gondolok, hogy a jövőmben ne lenne helye. Hiszen neki mindig van. Olyan, mintha törzs vendég lenne, akiért a bolt nyitva tart későig is, akinek ingyen adnak mindent, hisz oly szívesen látják. Akinek mindig lesz egy szabad hely, ha évek múltán is betér. És én vagyok a szerencsétlen eladó, aki négy év múltán sem engedek senkit leülni arra a képzeletbeli székre, mert az mindig foglalt lesz, bárki kéri. Visszapörgetve a témát, fura. Logan-ről mért nem tudok ennyit mondani? Amit mondtam, az sem jött a szívemből. Az emlékeimet soroltam. Kristálytisztán tudtam már mit akartam. Andy-t akartam, csak őt, mindenestül, a négy év kimaradás sem tántorított el attól, hogy Logan-t az érzelmeim szemetesébe gyömöszöljem. Nekem nem mellette van a helyem. Ha felébredek, majd megmondom nekik. hisz érzem, hogy itt vannak, most is éppen halkan beszélgetnek. Hol hozzám, hol egymáshoz. Féltenek. Andy elmesélt mindent 'vetélytársának', és sokáig arról magyarázott, mit szeret bennem nagyon, és mik hiányoznának neki belőlem. Arról is beszélt, hogy mit tenne, ha visszakapna, és hogy mennyire szerelmes még mindig. Olyan volt ezt hallani, mintha új lélek költözött volna belém, a szívem össze-vissza kalapált. Ezt ők is hallhatták, a műszer pittyegése elárult. Pedig mindenki elhitte, hogy alszom. Ez mindenkinek elfogadhatóbb volt, mint a szemembe mondani. A fiúk beszélgetéséből az is kihallatszott, hogy azért áraszt el mindenki a fullasztó szeretetével, mivel elvben haldoklom. Hogy tüdőgyulladással indult, de kijött valami, amit Andy nem pontosan értett, ezért én sem tudtam erről a rejtélyről többet. Szóval a bénulásom ennek a titokzatos kórnak tudható be, és a szeszélyes betegségem rosszkor ütött kik, mert gyenge vagyok. Mindenki fél, és búcsúzkodnak, mert kevés az esélyem. Andy reménykedik még, mert sok mindent el kell nekem mondania, mellesleg bízik benne, hogy még legalább egyszer be akarok neki olvasni a négy év miatt, úgyhogy maradnom kell közöttük. Magamban ezen elmosolyodtam. Még mennyire hogy beolvasok neki... 


--------------------------------------------------------

Úgy látom nem tetszett az előző rész:\ Nem kaptam annyi visszajelzést, amennyire számítottam. Remélem, ez a rész több reakciót vált ki.Értékeljétek, kommenteljetek, negatív és pozitív is nagyon fontos lenne! Köszönöm c:

~Dikaa

27. fejezet.: Hello, My Bitter Memories

'Na mindegy, most fontosabb dolgom van. De a terv, az nagyot fog szólni.. Csak nehogy Black asszonyság lenyakaljon érte!'

~*Rain szemszöge*~

Lejőve a színpadról, felfoghatatlan öröm fogott el. Az az érzés, hogy emberek szeretnek, hogy fontos vagyok nekik, és kiállnak értem, mellettem. Mögöttem a fiúk libasorba jöttek, mikor megálltam. Ez hirtelen érte őket, mert éreztem, ahogy a hátamhoz ütődik egyikőjük, és a további is egymásnak megy. Megfordultam, és láttam, ahogy Chester vidáman tornyosul felém, csodás kék szemei csillognak az elégedettségtől. Lassan megcsókolt, szája erőteljesen tapadt enyémre. Habozás nélkül visszacsókoltam. Én és a banda tagjai gyakran smárolunk, nálunk ez megszokott, minden napjaink része. Ches aranyosan eltávolodott, majd elindult a busz felé. Drew mögötte éppen leöntötte a többieket egy flakon vízzel, akik lányosan felsikítottak, és a hajukat kezdték igazgatni. Fejcsóválva figyeltem a gonoszkodását. Mikor ő is kiszúrta, hogy figyelem, sebesen adott egy puszit a számra, majd kicsit hosszabb csókot váltottunk. Mikor kimászott a számból, vigyorogva intett egyet, hogy ő is a buszhoz menne. Mason erőszakosan megharapta a szám, majd a derekamba kapaszkodva játszott velem, mivel nem ért hozzám a szája, de közel volt. Én pihegni se mertem, mert tényleg elég közel volt. Erre jóízűen elnevette magát, és a neki járó smaci után követte a banda többi tagját. A problémás és érzékeny pont maradt hátra, Logan. Nagyon óvatosan megölelt engem, amire nem számítottam igazából. Próbálta úgy elintézni, hogy alig érjen hozzám, hogy a bőrünk ne súrolják egymást. Sajnálkozó, szomorkás arccal egy óvatos puszit adott az arcomra.
-Mi van, Log, leprás vagyok, vagy mi, hogy mostanság ilyen távolságtartó lettél? -mosolyogtam, de belül éppen dühkitörésem lett. Ennek mi baja..
-Nem, dehogy, csak... -rázta meg a fejét, majd ugyanolyan hidegen érintette jéghideg ajkait enyémekhez. Komolyan csak annyi volt, hogy odaérintette, aztán esedezően tekintett rám, ugyanabból a közelségből. A fiúk mögöttem valamit hangosabban súgtak egymásnak, ebből vettem le, hogy még mindig ott várnak, gondolom én, az ifjabbik Bright-ra.
-Csak mi? Figyelek! Nézd, figyellek egy ideje. Ha ennyire utálsz, mond a szemembe! Nem kell magad belekényszeríteni a hülyeségeimbe, ne hidd már. Sőt, engem sem kell ám elviselni, képzeld, engem elég sokan megtalálnak a bántó szavaikkal, de megtanultam telibe szarni mind! Viszont érzéseim nekem is vannak, és érzékenyebb vagyok, mint hinnétek, és nem tudod, hányszor basztak át életemben, és mennyiszer estem pofára, bár éreztem már reggel, hogy ez a nap se lesz jobb, mint a többi..
-Ne már, Rain, hadd magyarázzam meg..! -torzult be az arca. Halk volt, és komor. -Nekem...barátnőm van! Három éve belé vagyok esve, és egy hónapja megkaptam. Nagyon féltékeny rád, azt hiszi, hogy téged jobban szeretlek! Múltkor lemondta a randinkat, mert látta a neten azt a képet, mikor adsz egy puszit.. -miközben beszélt, a cipője orrát tanulmányozta, én meg éreztem, ahogy megy fel bennem a pumpa. Miközben beszélt, egyetlen egy pontnál megváltozott a hangulatom. "Azt hiszi, hogy téged jobban szeretlek!" Kétes érzéseim támadtak. Most ez azt jelenti, hogy engem nem szeret.. vagy azt, hogy szeret?! Csendben vártam, hátha hozzátold még valamit, közben az agyamban kattogtak a fogaskerekek, és dolgozódott fel az infó. 'Három éve belé vagyok esve'. Kísértetiesen ismerős, nem?

Ezt nem hiszem el. Kerek három éve zúgtam bele ebbe a srácba, akire gondoltam minden este, aki miatt érdemes volt felkelni, és akiről annyi dalom született. És ő kerek három éve zúgott bele egy másik lányba, akire gondolt esténként, aki miatt felkelt minden nap, és aki miatt most engem képes lenne ellökni magától. Ilyen nincs. Előjött belőlem az erős, független, feminista énem, aki ezt persze nem hagyhatta szó nélkül.
-Féltékeny? Rám? Nem értem! Három év alatt alig szóltál hozzám, a való életben megvetsz engem, csupán a színpadon tűnhet úgy, hogy mi marha jóban vagyunk. Egyszer adtam az arcodra egy puszit, aa, szúrjunk le engem! Nem gondolod, hogy a te nagy szerelmed tönkre tesz?! Mondjuk, nem zavar, valójában. Hiszen ki vagyok én, hogy megmondjam, mit csinálj.. -keltem ki magamból, de végig mosolyogtam, csak körül belül ordibáltam. -Hogy hívják a barátnőd? -szólaltam meg egy-két csendes perc után. A hangom lágy volt, és baráti.
-Ade.. Adrianne Padilla. -nézett a szemembe, mire az állam hangosan koppant a földön a név hallatán. Pont végszóra jelent meg az emlegetett szívem csücske, Ade. A világ legmagasabb magassarkújában, legapróbb sortjában, neonrózsaszín trikóban és a legműbb pofával. A szájában két karika piercing ékeskedett, neonrózsaszínek. A szeme világító kék volt, ami azóta is irritál..
-Gyere már, édes! Az a nyaklánc nem veszi meg magát! -kacsintott állítólag 'szexisen', mikor a tekintete rám csúszott. -Hát ez meg..?! -dobta oda flegmán, mire hitetlenül elnevettem magam.
-Ismeritek egymást, vagy mi? -méregetett minket Log hunyorogva.
-Vannak közös emlékeink, de ne aggódj, zabáljuk egymást, mint Bieber és Biersack! -túrtam bele hajamba. A hasonlat direkt volt, mert tudtam, hogy ezt valószínűleg nem érti, csak Ade meg Én. 
-Meg ne egyelek.. -grimaszolt a csaj, de aztán rájött, hogy most maga alatt vágja a fát.
-Édes, mint a mélyhűtött botox! -csücsörítettem a felpumpált szájú Kacsa Padilla felé. A bandám tagjai dőltek a röhögéstől tőlem, le is pacsiztunk, aztán inkább otthagytam az 'álompárt'. Fura módon sokkal jobban éreztem magam, nem fájt a szívem, hogy lecsapták a kezemről a kiszemeltemet.
-Bow, láttad volna Log fejét, mikor elmentél, basszus! -röhögött feltűnően Mason. -Csorgott rendesen az öcskös nyála! Neki mindig a selejt jut.. Ez az Adey nem is olyan édi! -viccelt a szavak hangzásával. Adey édi. Haha. 
-Inkább ne is emlegesd a kis ku...ku... -füstölögtem. Fogadtam még egyszer Chester-rel, hogy nem mondok egész nyáron csúnya szót. Kihasználta ezt most is.
-Ku...ku? Igen? Mit akartál mondani? Ku........
-Kukoricacsövet...? -vágtam rá bizonytalanul, mire mint a kutyák úgy vihogtak gyenge próbálkozásomon. -De miket beszélsz? Miért csorgott volna a nyála? Mikor itt van neki, a Bonduelle Gold-ja...
-Jaj, de menő, tud egy kukorica márkát! -karol belém Drew. -Kis sukár kisasszony. Na magadra kell hagyjunk téged Mr. Problematikával karöltve Ms. Komplikációval! -biccent a lakókocsi telep felé, ahol megpillantok egy vörös loboncot. Rue? Na de mit keres ő ott... A fiúk közösen löktek engem a cél felé, aztán nevetve elslisszoltak a kuckónkba. Shadows észrevett, és barátian megölelt.
-Annyira jó voltál, már megint! Add nekem a hangod! És a dalszövegeidet! -visongott. Csak mosolyogtam. Elment mellettem egy csapat helyes gyerek, akik közül a középső odajött kicsit flörtölni. Nem volt az esetem, ezért rövidre zártam.
-Hellószia, vadmacs! -biccentett.
-Takarodj! -nevettem fel a béna dumájára reagálva. -Szelíd vagyok, mint anyád, mikor meglátja majd itt ezt! -biccentettem a 'Bazd meg' tetoválására, ami még friss volt, élénk. Erre megadóan villantotta hiányos fogsorát. Kikaptam a kezéből a sörét, belekortyoltam, majd úgy gondoltam, magamévá teszem az üdítőt, és faképnél hagytam a gengsztereket. Rue utánam igyekezett, és berántott két kocsi közé. Sikítottam volna, hogy emberrablás van folyamatban, de megállt bennem az ütő, mikor egy ismerős mosolyba ütköztem.
-Remek! Lehet ez a nap még ennél is rosszabb?! -csaptam hitetlenül a combomra. -Andy! Drága Andy! Hát te meg mi a retkes lófogsort keresel itten?!
-Óhó, elemében vagy kislány! -csusszant be a képbe barátnőm. -Ki baszta így fel az agyad szívi?
-Logan és a tündéri barátnője... -mondtam halkan. -Minden kicsúszik a kezem közül... Ki vagyok egyáltalán én?!

-A legjobb barinőm, a legjobb énekes, dalíró, egy híresség, egy inspiráció! Ugye Andy? -nézett hátra az énekesre. A szavai meghatnak, miközben a fejemben egy labirintus van, amiben én magam bojongom. Ez a liba, Adrianne már megint tönkre tesz mindent! Hogy került ide?! Mért van itt?! És mért pont Logan?! Minden összeesküvött ellenem?! Megráztam a fejem hitetlenül, közben legurult az arcomon egy könnycsepp. Már megint mért sírok, jézus... Letöröltem és összekapartam magam a földről. Mellettem volt egy jókora kő, egy nagy tégla. Rátettem az egyik lábam, hogy bekössem az extra magas szárú tornacipőmet, de majdnem lecsúszott a lábam. Sikerült egy masnit kötnöm rá, aztán inkább naplementét akartam lesni, ezért két lábbal álltam már a téglámon. Kémleltem az eget, és élveztem a magasságot. A két szemtanú csak létezett, mindegyik fejére rá volt írva, hogy 'Rain, szállj már le a tégládról a Földre, beszélnünk kell!!!' de rólam meg sugárzott, hogy 'Ne zavarj, épp próbállak leszarni..' hangulatban tengődöm. Neki támaszkodtam a mellettem lévő kisbusznak, mikor fémes csörrenést hallottam. Összeráncolt szemöldökkel megfogtam a szegélyezett tetőt, és elrugaszkodtam.  Néhány atletikus lábemeléssel és kézizom fitogtatással már az autóbuszocska tetején ültem, a lábam lelógattam, és a zsákmányomat tanulmányoztam. A koccanás hangját a négy üveg pia ütközése eredményezte. Egy vodka, Jacky bá, Abszint és Jim Bim. Elővettem a lakáskulcsom, amin mindig volt egy bicska, amolyan önvédelmi kulcstartónak számon tartva. Ne nevessetek, sokszor vettem már hasznát! Szóval a mindenes kis szerszámmal az összeset felbontottam, és kóstolgatni kezdtem. Andy próbált beszélgetni velem, de nem voltam hajlandó válaszolni, sőt, megszólalni se. Majd talán legközelebb -gondoltam magamban, és inkább cuppogtam s hümmögtem, majd egytől tízes skálára helyeztem őket.

-Bow, gyere le onnan, ez valaki más kocsija, más piája, és sötétedés után nem érdemes balhét vágni.. -könyörgött sokadszorra Rue, én pedig sokadszorra vontam meg a vállam. Mikor érdekelt, hogy ki állja a piát?! Csak akkor nem hajtottam a csordát, ha az én tárcám bánta. Egy órája lazán fent kuksoltam, már minden alkohol harmadára fogyott, de továbbá is szisztematikusan öblögettem. A geng körém gyűlt, a legtöbb jóarc körbe állta a kisbuszt amin csöveztem. A bandám tagjai, az Asking Alexandria, SWS és PTV, régi cinkostársaim, a Blood On The Dancefloor is idevágódott. A kék hajú Jayy már hulla volt, mikor beindult a buli, ezért ők csendben elsomfordáltak. Szomorú, hogy a mi kapcsolatunk is így elfakult. Azt hittem régen, hogy mikor ennyi leszek, Jayy lesz a pasim, menedzser leszek, és a két színes puffancs adnak majd értelmet béna kis életemnek. Minden máshogy alakult.

Egy húzásra magamba öntöttem azt a kevéske Abszintot, ami olyan erős volt, hogy egyszerre marta a szám, a torkom és a gyomrom, de ráittam minden mást. Az alkohol szintem nőtt, a józanságom pedig a másik irányba mozgott. Már nem tudtam, mit beszélek, csak hogy nagyon vigyori lettem egyszerre. Bukdácsoltam, visítoztam, táncikáltam. Egyszóval lerészegedtem. Az estéből kiemelni semmit se lehet kábult agyammal, csak a hangulatra emlékszem. Az a toppon volt!

Az álmaim és be lehettek baszva, mert fejetlen emberek akartak velem terpesz fogózni egy labdaházban. Valamiért féltem a sokszorozódott Slenderman-ektől, ezért rémálomként éltem meg, nem csoda, csupa verejték lettem, mikor fölébredtem. Felpattantak a szemeim, velük együtt rugaszkodtam én is. Ülőhelyzetbe kapkodtam levegő után, mikor pofán csapott két dolog. A felismerés: 

-Hol vagyok?! Ez egy egyszobás faház.... de én turnébusszal érkeztem, a rendezvény másik felén. Ennyire kész lettem volna tegnap..?

Ez már elég indok lett volna a pánikra, de ekkor jön elő a második csapás:

-Mi ez az áldott kanszag?!

Visszadőltem, és törölgettem a szemem. Kongott a fejem, és lüktetett a másnaposságtól. Egy kar fonódott a derekam köré, és valaki gyengéden szuszogott a fülembe. Éreztem a forró testét, ami hozzám simult. A túloldalon lévő kezemben egy másik kezet érzékeltem, ujjai az enyémbe fonódtak. A hozzátartozó vékony, hosszú lábak az enyémbe gabajodtak. Két test között voltam a kisnyuszi, az áldozat, de nem tudtam még, kik a vadászaim. Mindkettő mocorogni kezdett. Ki akartam kelni, úgyhogy újra derékszögbe emelkedtem. Mögöttem valaki a nyakamhoz hajolt, a lehelete csiklandozott, a haja selymesen cirógatta perzselt bőröm. Egy apró puszit nyomott a lüktető bőrömre. Ahogy erre koncentráltam a másik oldalról is nekem feszült valaki. Az összekulcsolt ujjainkból kitépte sajátjait, majd felém fordult az ágyban, de én nem néztem föl. Szédültem, csak a lábamat figyeltem, meredt szemekkel, enyhén remegve. Sőt, meggondoltam magam, inkább semmit se akarok most látni, amíg ki nem tisztul a fejem. Behunytam a szemem. A hátam mögötti a nyakamat puszilgatta lassan, óvatosan, mikor éreztem, hogy a másik ajkai az enyémre tapadnak. Kik ezek? Mit akarnak? És mért nem menekültem még el..? 

És végezetül, itt van a novella 2. része:3 : http://bvb1dfanfictions.blogspot.hu/2013/06/black-veil-brides-2.html