18. fejezet: Storm

'Vajon Andy észrevette, hogy nem vagyok ott?
Keres engem?
Hallotta a sikolyom?
Mit érezhet?
És mit mond majd a nagyinak? Eltűntem?
Ha esetleg nem látom őket többé, mi lesz?
 És velem mi lesz? A ruháim nélkül, adataim nélkül, egyedül. A gondoltaim megölnek lassan, mikor egy határátkelőhöz érünk, és az autó lelassít. Hol vagyok?'

~*Andy szemszöge*~ 

A fiúkkal a hátsókertben cigiztünk. Ash valami titkos zsebből (mint a rajzfilmekben) előkapott egy Jack Daniels-t, aminek rövid lett az élettartama, magyarán megittuk se perc alatt. Még csak be se rúgtunk, nem igazán kottyant meg. Sorra fogytak a cigik, elszívtunk négy dobozzal is. Minden szóba került, vissza se tudom idézni. Összességében, jól elvoltunk. A fiúk úgy döntöttek, hazamennek, várják őket a nők. Kikísértem őket. Néztem, ahogy elmennek, ahogy kiürül az utca. Jó idő volt, még ácsorogtam volna kint, de mégsem tettem. Bementem a lakásba. Olyan üresnek tűnt. Csend honolt, lámpák még égtek, még is. Bementem egyesével a szobákba, mosdókba, mindegyikbe. Unottan baktattam fel az emeletre. Amikor már csak a hálónk volt, szinte biztos voltam benne, hogy ott találom Rain-t, ahogy az ágyon fekszik. Az ajtót kinyitottam, de ábrándjaim szerte foszlottak. Csupán a macskáim, Femme és Crow nyújtózkodtak rajta. Persze nem idegeskedtem. Biztos átment a haverjaihoz, dögre unhatta magát, nem kevés ideig ácsorogtam én odakint. A pia meg dolgozni kezdett bennem, úgyhogy én ledőltem aludni. Bíztam benne, hogy holnap tiszta fejjel, a barátnőmmel és egy búzasörrel rendbe teszek mindent.

Ám reggel is egyedül voltam. De miért ne? Talán Jayy rábeszélte Rain-t, hogy aludjon ott, és ő sem arról híres, hogy dél előtt ébren volna. Szóval tiszta fejjel és búzasörrel találgattam tovább, mi lehet a dolgok hátterében. Így ment ez még napokig. Fel KELLETT hívnom Dahvie-t, hogy mi van már, ám ő az égre esküdözött, hogy hetek óta nem is látta őt. Tehát, nem ott kell keresnem. Darcy-val próbálkoztam. Nos, ő az Egyesült Királyságból fogadta a hívásomat, magyarán itt sem jó helyen tapogatózom. Itt csődbe voltam. Ugyanis több barátjáról nem tudtam semmit. Ahogy én ismerem gimis éveit, nem tett sok jó kapcsolatra szert, ezt a részét ki is zárhattam így. A nagyija meg engem hívogatott, hogy adjam az unokáját. Vele sincs. Lassan a napok hetekké alakultak így. Szét ment a fejem, hasogatott. Baj van. Ez volt minden gondolatom. Baj van. 

~*Rain szemszöge*~ 

Hetek teltek el. Kábult az elmém, nem csodálom, hogy a napok számlálása is kihívás. Egy sötét szobában, egy ágyhoz láncolt kézzel, vörösre sírt szemekkel. hogy ez az egész hogy történt? Minden olyan kusza. Elaludtam, és így ébredtem. Kapok enni, inni, és a fátylas nő kiléte is fel lett fedve. Az egész szörnyű. Ő az anyám. Nem akartam elhinni. Én az egész életemet másnak hittem, mint volt. Az 'igazi' szüleim ezek szerint nem azok voltak. Ők csak két szerelmes, akik nem akartak kilenc hónapot várni, és inkább örökbe fogadtak engem. Majd rosszra fordultak a dolgok, és a két szerelmesből két alkoholista, drogfüggő lett. Az illúzió megtört. A függő szülők helyett egy ilyet kaptam. Az anyám (rossz kimondani is) úgy kezel, mint valami állami titkot. Nem érdekli semmi igazából. Ha dühkitörésem van (márpedig van), szorít a kezemen lévő láncon. Ami már eléggé bevág, köré alvadt a vér. Nem értem, nem tudom, miért vagyok itt. Bedeszkázott ablakok, fehér falak, egy csupasz lámpa tompa fénye. A gondolataim felfalnak. Aggódom. Minden pesszimizmusom kiújult. Két hete meg sem szólaltam, és ez így fog menni. Senki sem beszél hozzám, én sem senkihez. Hiányzik Andy. Keres-e? Á, nem. le se szarja, hogy nem vagyok ott. Azt hiszi, leléptem. Ha nem tévedek, két hét múlva lenne a fél éves fordulók. 

Ismét hetek múlnak. Most egy gyertyafényes asztalnál kéne ülnöm egy odaégetett Biersack által kavart ehetetlen tányér vacsora mellett. Nem érdekelne, hogy rossz íze vagy nincs íze se, örömmel megenném. Aztán meg kéne csókolnia, és mondania, hogy szeret, és sosem hagyja, hogy bármi bajom essen és szorosan megölelném. Ehelyett?! Messzebb vagyok tőle, mint valaha, messze vagyok mindentől, kenyeret eszem, az egész fejem vörös, könnyek száradtak az arcomra. A gondolat teljesen kikezdte az agyam. Felálltam, és elfutottam az ajtóhoz. A láncok azonnal rántottak vissza, mélyen belevágva a húsomba. Sírtam. Nem azért,  mert a kezem fájt. A szívem. Miért történik mind ez? Mért lehet másnak olyan élete, és nekem mért nem? Majd nyílt az ajtó. A nő ránézett a kezmre, amiből patakban csordogált a forró, piros, bugyogó vér. Megenyhül arckifejezését vártam. A nő ridegen elmosolyodott, majd csak ennyit mondott:

-Szokj hozzá, ez még így lesz egy darabig.. -felbosszantott. Idegesen rándítottam felé egyet, nem érdekelt, hogy a kezembe ismét bevájódik a fém.
-Mért?! Mért kell itt lennem? Mért nem élhetem az életem?! Sosem voltál az anyám és sosem leszel! Nem parancsolhatsz nekem, nem kell rád hallgatnom! Egy idegen vagy, aki tönkre tesz mindent, akit senki se volt képes szeretni! Akit tizennyolc évesen teherbe ejtett valami utolsó drogos, te meg inkább megszültél és eladtál! Vettél belőlem füvet vagy piát? Legalább jó volt felejteni, ugye?! Remélem megdöglesz, te szarházi, szívtelen mocsadék! Ha egyszer innen kijutok, megöllek téged, esküszöm nem könnyítem meg a dolgod! Mindenki tudni fogja, véresen halsz meg, és tudod, én leszek az, aki majd jót nevet rajtad. Engedj el!! -sírtam, ordibáltam, kapálóztam. Már a határán voltam a tűrőképességemnek, nem bírtam a magányt, a csendet, a bezártságot. Nem vagyok holmi madár, amit bekalitkáznak.. Ő viszont, mintha pont ezt várta volna, elégedetten, szélesen elmosolyodott. Hányingerem volt, hogy ilyen büszkévé tehettem. Hányingerem volt, hogy azonos a vérem vele. Hányingerem volt az egész helyzettől.

Teltek a napok. Teltek a hetek. Teltek a hónapok. Már nem voltam kikötve az ágyhoz, csupán szürke hegek emlékeztettek azokra az időkre. Már nem voltak lécek, mik a fényt tagadták meg a szobámtól. Már nem csak kenyereket ettem, már mindent szabadott. Ugyan voltak kikötések, és szigor, és majdnem teljes elzártság, de például gondoskodtak hajfestékről. Nem csak piros volt a hajam, volt már ombré rózsaszínből fehérbe és lilába, kékből zöldbe, simán lila, és citromsárga is. Továbbra is zokogtam majdnem egész nap, de már sokkal jobban voltam. Mióta úgy kiadtam magamból anyámmal kapcsolatban úgy mindent, senkivel sem kommunikálok. Ha kérdeznek, bólintok, vagy rázom a fejem, de néma vagyok. Sok mindent elvettek és visszaadtak később, de a szavaim már nem lennének az enyémek. Nincs mit mondani. Egyszer az úton sétáltunk. Anyám mellettem, egy őr előttünk, egy mögöttünk. A földet bámultam, nem érdekelt az utca. Sokszor láttam már. Arra is rájöttem táblák segítségével, hogy Cincinnati-ben vagyunk. Ahogy baktattunk, és hallgattuk az autók motorzúgását, gyermekek kacaját, madarak énekét, egy hang ismerős szót kiáltott, nem is oly messziről.
-Rain!