2014. február 18., kedd

31. fejezet: Our dying flowers

Nahát, hali. Tudom, hogy nagyon nagyon NAGYON rég jelentkeztem, sajnálom. Életem legrosszabb fél éve volt az utóbbi, de élek, virulok. Ezen a részen sokat kellett agyalnom, mert már akkor meg volt a fele, mikor előző részemet kitettem, de a másik fele nem akart összejönni. Megírtam, végül is. Úgy terveztem, hogy ezek után lesz még egy lezáró rész, de ez olyan kétesélyes, mint félévkor a matekjegyem. :D jó olvasást, kérlek, kommenteljetek, nem hiszitek el, mennyire segít. Köszönöm.
Mellesleg egy egész apró segítséget kaptam barátnőmtől, egy kis darabot a fejezetbe, Hannától, szerintem eszméletlenül ír a csaj, innen is millió csók neki:)


Minden csendes lett. Minden nyugodt volt, semmi sem fenyegette a boldogságunkat. Mindenhonnan röppennek a jó hírek, mindenki arcán széles mosoly szánkázik. A kórház falai között azonban a sürgés és a forgás sosem marad abba, minden nővér hol jobbra, hol balra fordul, és amint van pár perc idejük, összeállnak egy-két pletyka elsutyorgására.
-Szép reggelt! -mosolygom rájuk, mikor a pulthoz lépek, a pletyka fészkek pletyka fészkéhez. Orcájukon halvány rózsácskák jelzik zavarukat. Mind édesen mosolyogva kezdtek viháncolni.
-Magának is! Nem ágyban kéne lennie, Mr, Biersack? -cicceg az egyik, tettetett rosszallás csendül hangjában. Erre elvigyorodom, és megrándítom a vállam. Szegény nővérek már az ajkukat harapdálták. Gondoltam, még egy kicsit flörtölgetek velük -mert ők ezt annak nevezik.
-Ugyan, szólítsatok csak Andy-nek, szépségeim. -kacsintok, mire vigyorogva összenéznek a lányok. A következő pillanatban kezek kúsznak a vállamra, le a mellkasomig.
-Egy pillanatig nem figyelek, és már csajozol? Hmmm, Andrew, pórázon kéne tartsalak.. -hallom Rain hangját, mire vidáman felé fordulok. A dereka mögött összekulcsolom a kezeim, ő az arcomat fogja közre. Hozzányomom a homlokom az övéhez, mire aranyosan kuncogni kezd. Mosolyogva csókolom meg, mire a nővérek, mint egy tökéletes közönség, korusban kezdik, hogy:
-Awwwww. -és olyan arckifejezést vágnak, mintha kiscicákat látnának gombolyaggal.
-Black, vigyázz a pasidra, mert ha nem teszed, lecsapjuk a kezedről! -viháncoltak újra.
-Ha-ha.. Addig éltek, gyönyörűim! Még csak most kaptam őt vissza. -reagál a fenyegetett, ám az utolsó mondatra szorosabban ölel át, és a fejét a mellkasomba fúrja.
-Amíg feküdt legalább csendben volt.. -hadarja az egyik, majd jót nevettek rajta.
-Jobban vagy, bébi? -kacsintok rá, a sajátos félmosolyommal, amit általában imádnak a nők. Ő nem az a nő azt hiszem.
-Bébi a te jó édes kurv.... -kezdi, de pont abban a pillanatban érkezik meg az én jó édes kurv... anyám.
-Én is örülök neked, Rain. -mosolyodik el anyu, merő gúny hallatszik a hangjából. Nagyszerű, első látásra gyűlölet.
-Öhhh... Én nem úgy- blokkol le az áldozatul esett szegény drága, de anyám máris megtöri a mondatát.
-Hát persze, hogy nem. Te sose. -még mindig az a fensőséges mosoly, az a lekezelő hang. -Attól még, hogy neked nincsenek szüleid, máséval bánhatnál tisztelettel! -szűri a szavakat, mindenki egyszerre fájdalmasan szisszen fel. Ez durva volt.
-Anya, fogd vissza magad, jó? Ő nem rád értette! Különben is, mindig rosszkor bukkansz fel, látod? 
-Azt akarod mondani, hogy menjek el? Ezt akarod?! -indul meg felém. Félelmetes jelenség ilyenkor.
-Áá, nem dehogy, csak nem kell egyből mindenkinek szívni a vérét! De, ha már megkérdezted... minek köszönhetjük látogatásod?
-Az interneten olvastam, hogy kórházba került az én egyetlen drága fiacskám. -kezdi a gügyögést, és elkezdi csipkedni az arcom, olyan nagymamásan. -Jól vagy, anyuci szeme fénye, prüntyikém? Hoztam neked a kedvenc mogyorókrémed, bizony! Megetesselek, mint mikor kicsike voltál?
-Anya, anya, anya! Nem, nem és nem!! Huszonhárom vagyok! Tudok enni magamtól is.. -mutogatok, közben egyre hangosabban beszélek. Aztán rájöttem, hogy most iszonyat bunkónak tűnök, ezért halkan így folytattam: -Még meg se öleltél...
-Jaj, fiam, ne butáskodj! -legyint anya, aztán pár eseménytelen másodperc után mégis a nyakamba borul. 
-Nők..-tátogom, a szemem forgatva, mire mindenki nevetni kezdett.


***
Rain szemszöge

~Hanna
része

A reggeli nap első sugarai a redőny parányi nyílásain át sejlettek a szobába, fakó fényükkel végigsimították sápadt arcom – erre ébredtem.
Lassan kinyújtózom, majd a hasamra fordulok, és arcomat a hűvös, bársonyos párnába temetem. Az ablakon túlról a reggel könnyed hangjai szűrődnek be – a szellő lágy suhogása, a távoli forgalom moraja, a fák lombkoronájának zizegése… S mindezt halk madárcsicsergés csipkéje keretezi. Hirtelen minden elfeledettnek vélt emlékképen egyszerre visszatér, s egyazon pillanatban jelenik meg előttem életem összes nyara. Régi, molyrágta emlékek; fakó, halovány jelenetek egy évtizeddel ezelőttről, egy távoli mező s a virágok mámorító illata, a szélben hullámzó fűszálak suhogása, a világ, melyet akkoriban hibátlannak, csodásnak láttam, s az én gyermeki énem…
Mindez egy pillanat múlva sehol sem volt már. Emlékeim… oly rég feledésbe merült emlékeim egy másodperc erejéig visszatértek ugyan, ám aztán ismét magamra hagytak. Nyomtalanul elillantak, mintha csak a lusta augusztusi szellő vitte volna magával őket…
Felpillantok, s elsöpröm az arcom elől kócos hajfürtjeimet. Szemügyre vettem a tágas hálószobát – a széles tükröt, a néhány festményt a falon, melyeket évek óta nem poroltam már le; a szemközti asztalon még mindig ugyanúgy, szanaszét hevertek a papírlapok, ahogyan jó pár napja hagytam őket. Hetek óta gyűltek már a postaládámban, most pedig javarészt fiókjaimban halmozódnak, egyszóval nem sokat változott a helyzetük az utóbbi időben – pedig valószínűleg fontos iratok - s én még mindig képtelen vagyok foglalkozni velük… és nemcsak azért, mert sosem volt erősségem a papírmunka - hanem mert jelenleg sokkal fontosabb teendőm is akad ennél.
Lassan kinyújtom a karjaim az ágy másik vége felé, abban a reményben, hogy mintegy „véletlenül” azok valaki vállába, esetleg hátába ütköznek majd; nagy meglepetésemre azonban ujjaim csak a hűvös lepedőt tapintják. Oldalra pillantok: úgy fest, egyedül én fekszem a párnák között. A fenébe… Még csak tegnap kaptam vissza, s máris nyoma veszett…? Magamban kuncogok egy kicsit, majd lassan feltápászkodom.  
Az ébredéstől meglehetősen kábultan támolygok ki a hálószobából, annak reményében, hogy kint Andy nyomára bukkanok, ám a folyosót is üresen találom, s ugyanígy a konyhát is. Tétlenül a szekrény felé fordulok, s matatni kezdek a fényes üvegpoharak között.  Szokatlan: valamilyen oknál fogva nem aggódom különösképpen Andyért – főként, mert a következő a pillanatban a hátam mögött megzördül a zár, a bejárati ajtó pedig lustán megnyikordul. Oda sem kell fordulnom, hiszen anélkül is tudom, ki érkezett az imént.
Andy sietve mögém lép és szorosan átkarol, én pedig elmosolyosodom. Nem vezetek ugyan listát életem legkellemesebben induló napjairól, ám ha megtenném, ezen reggelt nyugodt szívvel helyezném mindjárt a lista élére.
~Hanna vége

-Szervusz Szépség. -súgja a fülembe, amibe minden porcikám beleremeg. Az a karakteres érzés fogott el, hogy talán én vagyok a világ legboldogabb embere, ahogy a fiú, akit szeretek, átölel, és "szépségnek" nevez. Ez a második napom újra itthon, magam mögött tudva a kórházat. Mindenki ma akar velem találkozni, szét akarnak szakítani, de amire én vágyok, az csupán egy régimódi, unalmas, forró csokis, filmnézős, döglődős nap. -Remélem, jól kialudtad magad, mert a mai nap csak a miénk...
-Hmmm. Egy teljes nap, kettesben, veled? - fordulok felé, majd hagyom, hogy a fejével vészesen közel hajoljon, kezeimet a csípőjéhez vonja.
-Lemondtam minden programomat, áttettem minden találkozót, hogy csak veled lehessek.
-Hát, csak a tiéd vagyok... -váltogatom a kontaktust az ajkai és a szemei közt, kacér mosollyal, amiért egy váratlan, apró csók a jutalmam.
-Ahj, ne kínozz, kérlek! -suttogja, és újra az arcomba tolakodik, de az utolsó pillanatban a mutatóujjam a mellkasába bök, megállítva őt.
-Husi vagy, de...hova is sietünk?! Ha jól tudom, -itt megfogom a csuklóját és magam felé fordítom a karjáról az órát- még legalább tizenhárom óránk van!
-Még tizenhárom..-ismétli fájdalmas arccal, a 'tizenhármat' szinte csak nyüszíti. Nevetve kitérek az énekes és a fal közül, kézen ragadom az előbbit, és könnyed táncmozdulatokkal belibbenek a hálóba. Teljes káosz jellemzi a helységet, minden szerte s szét, ám figyelmen kívül hagyva ezt, a párnák közé huppanok. Andy hirtelen mozdulatom hatására szó szerint rám borul, így én ledózerolva fekszem a puha ágyikóban, rajtam pedig a száznyolcvankilenc centiméteres dózer, mindketten idétlenül vihogva.
-Hiányzott már ez... -köhécseli.
 -Mi? -fúrom bele tekintetem az övébe. Egy pár pillanatra visszatartjuk a levegőt, lévén a mindössze két centis távolságra egymás arca közt, majd hangosan kieresztve, jobb oldalamra hempereg. Bámuljuk a plafont, csendesen. A csönd, ami közénk férkőzött, nem feszélyez bennünket, kellemes, örömteli hangulat kering a szobában, ahogy lassan kezeit az enyémekbe csúsztatja; s nézzük a plafont. A szép, egyenletesen fehér mennyezet helyett, repedezett, sárgult fal bámul ránk vissza. Egy pillanatra felé fordítom az arcom, látom, ahogy elmosolyodik. Nem kell mondanunk, tudjuk, hogy ugyanarra gondolunk. Azokra a napokra, mikor Andy nálunk aludt, amikor sose mentünk sehová, csak ketten, csak itthon. Amikor témázgatás közepette, rossz szokásából félre akart vonulni, elszívni egy szál cigarettát, de makacs mivoltom lévén persze ezt nem hagyhattam. Sose engedtem el, mindig a szobámban füstölgött, és sajnos, nem sajnos, ezt a falak bánták.
-Ez. -zökkenünk ki a múlt árnyaiból, de én ismét ráerőltetem magam az emlékezésre. Ahogy elmém mélyén matatok, beugrik egy váratlan kép, amikor Andy teraszán ültünk, ettük a förtelmes zacskós leveseket, és annyira nevetett hogy kiejtette a nem épp alacsony kiülősről a tál forró ételt. (Megjegyzés: Ne a párkányt használjátok asztalnak!) Ettől nekem is nevetnem kellett, de én magamra borítottam. Andy hatalmas felsőjében folytattuk a délutánt, persze miután leeresztettünk egy manuális fogó szondát, hogy fölhúzzuk a tányérját. Ha a lustaság fájna, ordítanánk. -Min jár a fejed? -hallom meg mély hangját, és mikor felé pillantok, egy pillanatra ijedten hőkölök hátra. Az előbb még mellettem feküdt, most meg ismét fölöttem magasodott.
-Az, hogy Andy Biersack egy helyváltoztató ninja. -nevetgélek, de hamarosan ajkak zárják levegőm útját, persze, nyelve nem ütközik ellenállásba. Lassú és romantikus csókok lepnek be, amik hamar felcsigáznak. Hajába túrva húzom még közelebb magamhoz, ő pedig, mint fő 'góllövője' eme kis játéknak, azonnal belemegy. Durvaság, szenvedély... fiatalság, whiskey?
-B-b-b-be careful making wishes in the dark-dark... -kezdi muzsikálni bizegve a telefonom, mire szegény drága, aki rajtam feküdt eddig a pillanatig, akkorát ugrott, hogy vele mozdult az ágy is. Idegesen felpattantam, az éjjeli szekrényhez trappoltam, és zabosan a fülemhez emeltem a készüléket. Nem szeretem, ha félbe szakítanak.
-Háló?! -markolom a mobilt, ami lassan szét fog morzsolódni, ha nem engedek a szorításból.
-Miss Black? Dr. Brain vagyok, a kerületi klinikáról telefonálok, esetleg alkalmatlan időpontban telefonálunk? -legszívesebben rávágnám, hogy 'IGEN', ám ez annyira eltérne a modoromtól, hogy csak egy szelíd "áá, dehogy" repül át a vonal túloldalára, s én lemondóan elhagyom a hálót, és a részletek megbeszélése után a fürdőbe ballagom. Végig nézek magamon. Kivételesen Én is elismerem, jól nézek ki, a hajam pont elég hosszú, a ruhám csini, a fejem smink nélkül is egész elfogadható. Csak az a fancsali fej..mint akit kínoznak. Kínzás is a javából, a világ leghelyesebb fiúja mellől felkelni, az az arc, az a mosoly. A gondolat nyugtasson, hogy -mivel semmi bajom nincs- hamar visszatérhetek oda, ahol félbeszakítottak. Elhagyva a fürdőszobát, az íróasztalhoz lépek, minden iratot belesöprök fekete kis táskámba, a pénztárcámat, meg a telefonom, s már repülök is.

-Sajnálom, hogy ezt kellett mondanom önnek, nem asztalunk rossz híreket közölni, remélem megérti. Ha bármi segítségre lenne szüksége, vagy haladék fejében meghozza a döntését, várjuk szeretettel. A viszont látásra! -közölte a doki szelíden, én meg csak bólintottam. Tudtam, hogy most, elköszöntek tőlem, vissza kéne köszönni és hazamenni, de... A lábaim gyökereket vertek a padlóba, a kezeim ernyedten lógtak a testem mellett, tekintetem bambán az ablak irányába terelődött. A levegő nehéz lett, levegőt venni még nehezebb. Minden mozzanat égető fájdalmat jelentett, és a fejemben millió kép pörgött. Kicserepesedett ajkaim résnyire távol voltak egymástól, gyomrom görcsben, szívem őrült ritmust diktál. Nem éreztem fizikai fájdalmat, minden fejben történt. Egy könnycsepp sem folyt le az arcomon, én csak...odafagytam. 

Mért pont én? Mért velem történik MINDIG?! Talán Isten vicces kedvében talált felkelni, és rajtam éli ki ízléstelen vicceit? Felnéztem az égre. Nevettem. Ha a helyébe lennék, talán én is így szívatnám a népet. A nap ragyogóan sütött, az ég olyan kék volt, mint Életem szemei. Hát igen. Andy, hogyan mondjam el ezt neked? Hogy tálalhatom pont jól? Kiakadnál, ideges lennél, nem rám, de ideges. Aggódnál, nálam is jobban félnél, és felrúgnád az életed, képes lennél rá, csak értem... Győzködni téged? Hiába. Mész a fejed után! Talán már most is zaklatott vagy, hiszen, lassan két órája hagytalak otthon azzal, hogy "Húsz perc múlva itt vagyok". De értsd meg, nem visz rá a lélek, hogy most hazamenjek, s eléd álljak... Ezért, ülök a padon, szívom magamba a D-vitamint, hessegetem a galambokat, fejben közben újra lejátszom, mit is hallottam az orvostól. 

"Egy óra, két óra, három óra, tik-tak! Várnak haza! Ne legyél gyerekes, ne bújj el! Attól még a baj ott van, ha te megpróbálod nem észre venni! Felelősség teljes felnőtt, érett nő vagy, húzz haza!" A lábaim elindultak, haladtam előre, haza fele, és még mindig semmi terv. Kitálalunk, elmondjuk szépen! Andy megért, Andy törődik, Andy mellettem lesz!...ugye? Hát persze! Na jó, játszuk le fejben:
Andy: Jaj kicsim, hol voltál?!
Én: Óh, csak összefutottam pár emberrel, nincs gáz!
Andy: Nade, mit mondott az orvos, Dan?
Én: Hát találtak valamit, de no para, drágám, semmiség az egész!
Andy: Tuti?
Én: Hát, izé.. ja.

Hű, tuti lebukás.

Rossz színész vagyok, valljuk be. Bárki átlátna rajtam, sül rólam, hogy valami nincs a helyén. Istenem, csak egy jó hazugság, most az egyszer, jusson eszembe! Lééééééééééééégyszi!
Segítség kell. De kitől kérjem? Nincsenek igaz barátaim. Hisz az elmúlt években jól megjátszottam magam, beállítottam magam valami punk rosszkislánynak, ki is merült benne a színjátszókám. Senkivel sem kötöttem erősebb barátságot, mint Rue-val. Ő lenne most az én emberem?

Nem. Semmi szín alatt sem! Ezt neki sem kell tudnia, rajtam kívül erről senkinek sem kell, ez az én dolgom. Elintézem magam. Mint ahogy egy céltudatos, határozott ember tenné.

"Lélegezz. Ez csak egy rossz nap, nem egy rossz élet!" Ashley Purdy, te beteg kecske... Hogy kérhetsz ilyet? Még, hogy nem egy rossz élet! Járnál a cipőmben, azután fogalmaznál ilyen bölcsességeket... Ahj, bárcsak kitörölhetnék egy szakaszt a múltból! Sose kellett volna találkoznom Andy-vel. SOHA!

Mennyivel boldogabb élete lenne, ha nem pofátlankodom el abba a buliba, ahol az egész pénztárcaelhagyásos mizéria elkezdődött.

Ha az élet Ludas Matyi, tuti én vagyok a Döbrögi. Csúnyán leveri rajtam a bosszúját. Ezzel fizetek azokért a szép napokért....? Végülis, voltak olyan napok, amik szó szerint tökéletesek voltak. Semmi sincs ingyen, egyszer fent, egyszer lent, Ying Yang, meg minden.... Hű, én is micsoda bölcs lettem.

Az életem elég üres volt. Az igazság a szüleimről három hatalmas kérdőjel, hiszen apám kiléte, holléte titok még mindig, s az egész anya ügyben rejtély volt, hogy akkor nagyi annak a nőnek az anyja, aki ellopott engem?

Igen, nos, ha kapok egy tényt, akkor felmerül bennem száz kérdés is. Néha félek a válaszoktól. Jobb tudatlannak lenni, aki buta az élethez, az nem érez fájdalmat. Aki buta ahhoz, hogy felfogja az életet, a halált, az örömöt, fájdalmat. A sikert, a kudarcot. Az a legboldogabb. Nem tudja, mennyivel lehet jobb, rosszabb, csak azt tudja -vagy azt se tisztán-, hogy mi van. Én ebben a felfogásban öngyilkos merénylőnek születtem. Nem bírom ezt az egészet. Meghaladja a képességem, ha másoknak fájdalmat kell okozzak, érzem a mellkasomban a fájdalmat, ahogy összeszorul a szívem, mintha valaki csak a két kezével szorongatná, kiállhatatlan. A saját fájdalmamat is akkorára nagyítom, hogy a halálomat élem minden kudarcomban, s ez az, ami miatt az életem a gyökerétől száraz. Ez a virág sosem virágozhat, csak fakón és szerényen küzd, de a többi virágszál mindig magasabb és pompásabb marad. Nem versenyzek. Azt hiszem, hagyom magam, hadd vigye szirmaim a szél. 

Beléptem a házba. Megnyugodtam, viszonylag, ködös mosollyal néztem körbe, mély levegőt vettem, s a konyha felé sietve beszédre nyitottam a szám. Azonnal elöntött az az érzés. Remegve oxigénért kapkodtam, majd lenyeltem minden akadályt, és kezeimet a farzsebembe rejtve nekifutottam a dolgoknak újra.
-Megjöttem! -hallatszott a hangom, amit szinte visszhangzott a ház. 
-Kicsim! -sietett hozzám a kedvesem, végig mért, mindenem megvan e, és aggodalommal a pillantásában, ijedten fürkészte az arcom. -Történt valami? Baj van? Mit mondtak? A frászt hozod rám, Rain, mondj valamit!
-Andy, mindent túl aggódsz! Makk egészséges vagyok. -sétáltam felé, és megöleltem szorosan. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd kiszorította a lelkemet is. Könnyek gyűltek a szememben. Három órája fele ennyire se értékeltem egy ölelést. Ja, és hát, még én akarom abbahagyni a hazudozást. Hát, nem sikerült eddig betartanom.
-Istenem, nagy kő esett le a szívemről, már azt hittem, valami gond van, olyan sokáig odavoltál..
-Szó sincs ilyesmiről, buta! Olyan aranyos, hogy így aggódtál értem. -szipogtam, ami talán elárulta érzelmi állapotom, de mivel nem engedtem el, ezért nem láthatta az arcom. Egy kis légzőgyakorlat levezetése után újra mentálisan felstócoltam a kártyaváram, s elhajolva picit, a szemébe néztem szerelmesen, és megcsókoltam. Mint mondtam, Andy naiv. Ezért is bedőlt a színjátékomnak, teljes boldogsággal csókolt vissza, kajlán beletúrva a hajamba, kicsit megemelve engem. Valóban ő az egyetlen értelme korhadt életemnek. Ő adja nekem a magasságom és a színeimet. Mellette én is kinyílhatok, és ketten mi lehetünk a legpompásabb virágok. Ha örökké vele lehetnék...
-Ez csak természetes! -vigyorgott, majd fölkapott az ölébe. Lányosan felvisongtam, de nem tehettem semmit, már vitt, be a szobánkba. Lefektetett az ágyra. A szemembe vigyorgott, sajátos mosolyocskájával. -Hol -kezdte, majd adott az ajkaimra egy csókot. -is -újabb puszi. -tartottunk? -befejezésként egy komolyabb csókkal tartott maga alatt. A szívem össze s vissza vert, a szemeim golyóztak, én köhécselve kapkodtam levegő után, picikét szédelegve. Hölgyeim,mélyen tisztelt uraim, egy nő reakciója Andy Biersack legjobb csókja után. Látván a szédelgő ábrázatomat, még jobban rám mászott. Én is húztam magam felé őt. De akkor valami átfutott rajtam, egy érzés. Megijedtem, letaszítottam magamról, hátrább másztam az ágyon, zihálva próbáltam magam összeszedni. -Mi a..a baj? -nézett rám elkeseredetten, tágra nyílt szemekkel. -Valami rosszat tettem...?
-Mi? Nem, te semmit! -mondtam, nem tudom mért, de szinte kiabálva. Inkább eltakartam az arcom a kezeim közé temetkezve. Mellém kuporodott, rám dőlt. Teljes súllyal. Ezen mégis felnevettem, kicsit odébb löktem.
Felé fordultam, kérdő pillantással. Szokatlan tekintetett vágott. A szeme olyan más volt. Elkapta a karom, belekényszerítve az előző helyzetbe. Beleerőltetett a csókjába. Annyira szokatlan, és erőltetett. Erőszakos volt, a kezemet is mind jobban szorongatta. S ugyanazzal végződött, mint utóbb. Aztán a ruhám ujjába akaszkodott, és cibálva elkezdte a felsőmet kigombolni, végig a nyakamra koncentrálva a fogaival. Sikítottam volna, de a másik keze a számra tapadt. Rémülten nekilöktem a falnak, és felpattantam, az ajtóhoz iparkodva. Éppen a földről kanalazta össze magát. Megalázó helyzet volt. Ismét könnyes szemekkel néztem rá.
-Mi ütött beléd?! -kérdezte.
-Belém?! Inkább beléd! Sosem voltál ilyen...
-Nem, te nem voltál! Olyan vagy, mint akivel most közölték, hogy pár hónapja van csak hátra...! Mi a franc?! -közelített felém. Teljes blokkba zuhantam. Az ajtófélfába kapaszkodva próbáltam nem összeesni. Mint akinek csak pár hónapja van hátra...? "
Sajnálom, hogy ezt kellett mondanom önnek, nem asztalunk rossz híreket közölni, remélem megérti... " 
-Hé...Rain..Rainy...te sírsz?
-Hagyj!
-Nézd, én nem ú-
-HAGYJ!
-Ne csináld már! Én...
-Kit érdekelsz?! -üvöltöttem, teljesen kikelve magamból. Könnyek csordogáltak le arcomon, államon összeérve, áztatva a felsőm. Ellöktem magam. Felkaptam a táskám, elindultam a kijárat fele. Ő valószínűleg nem is sejti, mit mondott most nekem. Nem tudom mit hisz, mi jár a fejében. Nekem viszont egy dolog van a tudatomban. El innen. Távol mindenkitől. Távol az érzésektől. Még utoljára a kezem után kap, de én kirángatom magam a fogásából, s a kilincset szorongatva már-már görcsösen, visszafordítom fejem felé.
-Komolyan mondtam... -suttogtam. Nem tudtam hangosabban megszólalni. Mi lett a hangommal?  

-Hova mész? Nem akartalak kikergetni a lakásunkból, de... Mióta visszajöttél, olyan feszült vagy! Mért nem mondasz el semmit?!
-Najó! Elmondom, hogy döntöttem, érted? Vége. Nem bírom tovább. Ez...sok! Te az ég világon semmit nem tudsz! Hát persze, azoknak mindig könnyebb, akik nem tudnak, huh. Pénz, rajongók, hírnév, tökéletes. Bocs, hogy rondítom a képet.. Kereshetsz olyan csajt, aki bírja az alázást. Én lelépek. Elköltözöm innen, tőled. Ha nem tetszik, akkor te költözöl. Most sétálok egy kicsit. Egyedül akarok lenni, kiszellőztetem a fejem. Addig döntsd el, mi lesz. -magam is meglepetten az összeszedettségemtől, leszaladtam a lépcsőn, kirontva a kapun, rohanva egészen a Main Street 20-ig. Lihegve megálltam a kapualjban. Tárcsáztam a kódot, s vártam.

Beep beep beep.     ----------------------------------------------
Annak, akit érdekel, van egy Naruto-ról írt saját sztoris blogom. Hálás lennék, ha beleolvasnátok:) NYISD MEG

Fel kellene pörgetni a nézettséget, rengeteg rész vár kirakásra ott:) Köszönöm<3
Millió csók: Dika

8 megjegyzés:

  1. most mondhatom azt, hogy majdnem bőgtem rajta a fájdalomtól? kurva jó lett <3 <3

    VálaszTörlés
  2. úúú dejó lett *-* <3

    VálaszTörlés
  3. Nagyon örülök az új résznek!
    Szomorú volt. Szegény Rain és szegény Andy.:(
    Nagyon jó rész volt, akár csak a többi.:)
    Én személy szerint a záró résznél több részt is tudnék olvasni (ha érted, hogy mire gondolok). :3

    VálaszTörlés
  4. Még csak 2 napja találtam rá a blogodra. de máris elolvastam az összes részt!!:D nagyon nagyon tetszik, ne, hogy abba hagyd!:( várom a következő részeKET (!), de látván, hogy februárban készült az utolsó rész, csak reménykedni tudok, hogy nem hagytad abba Andy és Rain történetét.
    Folytasd könyörgök *-* <3

    VálaszTörlés
  5. Hát igen én kicsi szívem most összetört sose bírta az ilyen történetek végét feldolgozni. Már nekem fáj az ami Rainak és ő nem is létezik hát mondhatom nagyon jó történet kár hogy nem írsz folytatást pedig annyit szenvedett szegény lány miért nem lehetne happy a vége hogy még sincsen csak hónapjai hátra csak valami téves vagy meggyógyul. Szerintem egy történetbe mivel én is írok úgy reális ha egyenlő részben van benne fájdalom szomorúság és happy. Már mint szerintem nem biztos hogy mások így gondolják de sokat olvastam ahol így van. Itt is volt happy meg nem happy de a vége nagyon tragikus és ez húzza le általában a történeteket viszont a tiédbe nem de a végén mégis lehetne valami boldogság :) Én nem akarok itt le szólni semmit mert már sokat törit olvastam és volt közte rossz is. Na mindegy nem beszélek én itt te tudod hogy akarod befejezni de én még vártam volna legalább egy részt.
    DE MÉG EGYSZER ELMONDOM NAGYON JÓ TÖRTÉNET ÖRÜLÖK HOGY MEGTALÁLTAM A BLOGOT ÉS ELOLVASHATTAM A TÖRTÉNETED. :))))) :) :) :)

    VálaszTörlés
  6. Nem tudom hogyan tudsz te Dika ilyeneket írni , és ennyire jó cuccot még nem olvastam, ilyen a történet még egy ilyen Westergomból jött gyereket is leköt. Sose hagyd abba. :) <3 !!
    :3

    VálaszTörlés
  7. Hajrá! :D Várom a kövit! :D

    VálaszTörlés
  8. Jajj, mond hogy folytatod!! D: Már nagyon rég nem ítrtál, én pedig kétségbe vagyok esve, hogy ez így marad. "Túl jól" írsz, teljesen beleéltem magam, és most én is Rainy hangulatába kerültem, és ez nem is fog elmúlni! :O Kérlek, kérlek kérlek folytasd!!!

    VálaszTörlés