29. fejezet.: Believe In Me

'Mindenki fél, és búcsúzkodnak, mert kevés az esélyem. Andy reménykedik még, mert sok mindent el kell nekem mondania, mellesleg bízik benne, hogy még legalább egyszer be akarok neki olvasni a négy év miatt, úgyhogy maradnom kell közöttük. Magamban ezen elmosolyodtam. Még mennyire hogy beolvasok neki...   '

~*Andy szemszöge*~

Még egy nap a kórházban. Ez is egy a sok közül, mikor megállapítom, hogy milyen rossz lehet orvosként dolgozni. Már nem azért, de majdnem mindenki utál, mert néhány kollégád megölt véletlen valakit. Többször vagy tehetetlen, mint hasznos. És minden nap mások nyomorával találkozol. Nem, ez nem az én terepem. Én az vagyok, aki csendesen szidja szerencsétlen dokikat, mert a lány, akit szeret, nem kifejezetten gyógyul meg. 

-Na mi a helyzet, Bőrzsák? -huppan a mellettem lévő kórházi székre Oli, a Bring Me The Horizon frontembere. 

-Köhömm. Biersack. -motyogom nuku életkedvvel, majd fújtatva egyet, belekezdek a mesébe. -Semmi új. Egy ideje alszik már, talán a gyógyszerek miatt. Nyaktól lefele mozgásképtelen. Más bajokról nem tudok egyenlőre. -ahogy a végére értem, hangos pittyegésre lettünk figyelmesek a kórteremből, mire egy csoport nővér szaladt be. Felpattantam és az üveghez nyomtam az arcom. Lerohantam egy dokit, aki percek múlva kisietett.

-Mi történik?! -nyögtem idegesen.

-Nézze, uram, most még nem mondhatok semmit. Kérem, hagyjon menni, ha fontos önnek a kisasszony! -hadarta és eltűnt a szemünk elől. 

-Minden oké lesz, tesó. Én tudom. Oliver Scott Orákulum Sykes! Hé, ugye nem fogsz összeomlani..? -búgta az énekes. A hangja megnyugtatóan, együtt érzően csengett a fülemben. Ránéztem, sóhajtottam egyet, és átöleltem a soványka srácot. 

-Úgy legyen. 

-Ne görcsölj rá, Andy, a fanok aggódnak érted! Ma is jelenésed van, csúcsformában kell lenned.. -magyarázott, az ölelésből kibontakozva. Egy fiatal nővér lépett hozzánk, egy kórlapot szorongatva. Arcán semmi érzelem vagy gondolat nem tükröződött. Csak remélni tudtam, hogy nem rossz híreket hoz.

-Mr. Biersack, ugye? Én Allie Beckster vagyok, az egyik kezelőorvosa Black kisasszonynak. Ha kérhetném, tegeződjünk. Nos, nem túl rózsásak a hírek, mondhatni elkeserítően lezuhant az állapota. Amennyit biztosan mondhatok, hogy lélegeztető gépen van tartva, a tüdeje összeomlott pár perce. A harmadik újraélesztési kísérlet hozta csak meg a sikert, de az önálló lélegzésre nem volt képes. Olyan gyógyszereket kapott, amik kis időre kiütik az altatót, szerettük volna a teszteket ébren elvégezni, de nem reagált. Amit ebből most leszűrtünk, az a kóma. Ez kiszámíthatatlan, van, aki napok után magához tér, de volt már példa arra is, aki évekig nem ébredt föl. Néhányan nem ébrednek többé fel egyáltalán. Tudnia kell, hogy minden benne van a pakliban, tekintve a gyenge eredményekre, akár a legutóbbi is. A bénultságról sem tudunk semmit, az okozójáról se. Amint új fejlemények vannak, értesítjük. 

-Üdvözlöm, Allie, én csak egy barátjuk vagyok, Oliver. Mennyire számít súlyosnak a helyzet? 

-Üdv, Oliver. A sürgősségire csak a nagyon súlyos pácienseket hozatjuk, Ms. Black közülük is kiemelkedően sok figyelmet igényel. Nincsenek jó kilátások, nem ismerjük az okozót. Egyszer csak össze esett és most.....ha saját véleményemet kérnék, az élet halál között lebeg. Vékony ez a határ a kettő között, és itt mindennap szemtanúi vagyunk az elmúlásnak. Vigyázzon nagyon a barátjára, Oliver. Sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap.. 

Megremegtek a lábaim. Sokkoltak a szavak, amikkel dobálózott ez a bizonyos Allie. A zárósorok összeszorították a szívem. Ennyire rám lenne írva, mit érzek? Hiszen úgy jött ide az orvos, mintha hozzátartozó lennék. Annak is éreztem magam, de hivatalosan csak egy fiú voltam a múltjából. A jelene akartam lenni. Sokszor követtem el hibát, mikor egy-két lánnyal kikezdtem, akik nem voltak hozzám valók. Ilyen volt Scout is, talán Juliet is. Akiket egyszer fájdalmas volt elveszíteni, de úgy kellett lennie. Mert nem ők voltak a nekem szánt lányok. Az igazit is csak akkor ismered föl, mikor már nem a tied. És ez pontosan így volt. Minden porcikám azt diktálta, hogy menjek be Hozzá, fogjam a kezét, és mondjam el neki, hogy mit érzek. Mikor olyan bunkó volt velem legutóbb, felismertem azt a kis páncélt, ami visszataszított engem. A páncél arra szolgál, hogy védjen. Őt a csalódástól védi, az érzelmektől. Tőlem. Kellett a kemény álca, hogy aki csak próbálkozik, az távol maradjon. Hogy csak az maradjon, aki tényleg marad. Nem csak átgyalogol az ember lelkén. Tudtam, hogy én ennek lettem elkönyvelve. Csak az volt a bökkenő, hogy túlságosan is szerelmes vagyok, hogy ezt hagyjam. És ha eltaszít magától, még egyszer, határozottan, akkor megyek. Nem maradok tovább. Nem fogom keseríteni az életét, nem akarok rossz emlék lenni. Azt szeretném, ha meghallja a nevet, 'Andy', én jussak eszébe. Az, amikor mindig nálam maradt a tárcája, és újra meg újra találkoznia kellett velem. Szándékosan mindig a kezem között ragadt. Tökéletes indok volt arra, hogy láthassam. Hát még, amikor a Batman filmet néztük. Életem legédesebb csókjainak élére kerülne az a jelenet. Vagy, amikor a fán ültünk, és képeket csinálva beszélgettünk, ő meg majdnem leperecelt onnan. Én voltam a hőse, nem hagytam, hogy baja essen. A nevem hallatán eszébe juthatna, mikor az Ade-baj után az erdő közepén ülve, megfeledkezve a világról, csak beszéltünk, beszéltünk és békésen megvoltunk a körülményeket tekintve. Amikor a karomba véve hoztam haza, és énekeltem neki. Ehhez hasonló emlékek kezdtek megrohamozni. Mi történt abban a négy évben? Hisz mindketten roncsok lettünk. Az együttesem egy csapat hidegvérű álnok hazudozó. Kényszerítettek dolgokra, amiket nem akartam. Nem is voltam többé csapattag. Más énekel helyettem. Nigel, a srác, aki most a frontember, elkapott valami vírust. Én énekelem a dalokat ezen a héten. Ez az egyetlen, ami tartja bennem a lelket. A rajongók kitörő lelkesedése, a szeretet, amit adnak. És a remény, hogy Rain egyszer majd megérti. És most ott fekszik, egy csupa fehér ágyban, messze az otthonától, tudatán kívül. Talán soha nem is lesz már magánál. Talán nem lesz több esélyem, hogy lebombázzam az érzelmeimmel. Hogy újra átölelhessem. Csókolhassam. Néztem, ahogy a mellkasa szabályosan fel s le mozog, a gép pittyegésével összhangban. Gombóc nőtt a torkomba, úgy éreztem, fulladozom. Nyeltem egy nagyot, és kirohantam az épületből. Minél messzebbre ezektől a keserű gondolatoktól. Nem akartam, hogy hergeljen a tudat, hogy talán miattam van itt. A fejem is fájt. A földet bámulva kivágtam a kijárat ajtaját. Friss, hűvös levegő csapott meg, szemerkélő esőt pottyantott egy eltévedt felhő. Előkaptam a zsebemből egy doboz cigit, és a gyújtót. A papír sercegve utat engedett a tűznek, ami égetni kezdte a nikotint, ami elárasztotta a számat. Mélyen beszívtam, majd lassan kipréseltem a tüdőmből. A füstje kacskaringósan elszállt, elfakulva szállva a szél langyos hullámival. A látvány elvonta a baljós gondolatokat. Helyette a karikával kísérleteztem. 

-Azt nem így kell! -neveti egy hang, mire összerezzenve föltekintek. Jayy állt előttem, teljes feketében, csak a haja meredt kék pompájában a borús ég felé. Előkapott egy szál cigarettát, és egy gyors tüdőzéssel meg is jelent a levegőben a kívánt, kerek forma. Elkezdett a technikájáról hablatyolni, közben mutogatta is. Szemmel követtem a mozdulatsort, de fejben ismét máshol jártam. Ő és Rain is eltávolodtak egymástól. Jayy is el lett taszítva, azt hiszem. Mégis, itt áll, előttem. Nem szórakozásból jött egy kórházhoz, vagyis ehhez a bizonyos kórházhoz, feltételezem. Ez a lány minden tüskéje ellenére annyira szerethető.. A fél fellépőtábor itt nyüzsög. Mindnek van egy kis emléke vele, amit őrizget, és újból, újból kipréseli a lelkéből Rain ágya szélén ülve, sztorizgatva. Szkeptikus vagyok. Tudom, hogy nem hallja. Alszik. Mindig is úgy aludt, mint egy jóllakott kismacska. A kis világába zárva, szövegeken agyalva és buta ötleteken filózva. Én is beszélek hozzá, bár ez magamnak szól. Magamnak emlegetem életem elemeit, hogy ne merüljenek a feledésbe, hogy továbbra is velem éljenek ezek a darabok. Magamhoz láncolom az emlékét a boldogságnak. Hiszen mi mást tehetnék.. Most a saját nyomorom kísért engem, nem hagyva a továbblépést. Mint ahogy ez a fura érzés nem hagyja, hogy elhagyjam őt. Amennyire távolodom a kórháztól, tőle is távolabb leszek. Minden gondolatom Ő. Szüntelenül rá gondolok.    
-Figyelsz, ember?! -rázza meg a vállam Monroe. Üres tekintettel ránézek, majd szívok egyet a már majdnem elégett cigarettámból. -Nagyon padlón vagy..? Hallgass rám, felépül hamarosan! Hagyj neki időt! Gondolj arra, hogy hálás lehetnél, hogy ismerted, és Ő viszont szeretett. Én ott voltam a fél életében, és téged, a fiút, akivel kettőször találkozott, érted, Téged választott! Akkor Dahvie azt mondta; "Jayy, kussolj, ülj le, írj egy dalt. Tedd azt, ami boldoggá tesz. Ha fontos voltál neki, akkor egy nap visszajön.. " 
-És.... visszajött? -lehelem. Nem akartam hangosabb lenni, féltem, hogy elcsuklik a hangom.
-Nem! -nevet fel hangosan az énekes. Vidáman cseng hangja a levegőben, semmi bosszút vagy keserűséget nem hallani ki belőle. -De született egy remek dalunk! Believe a címe, erre vagyok a leges legbüszkébb. Meg kellene hallgatnod... -a kezembe nyom egy kis készüléket, iPod Shuffle-nek nézem. Egy füles lóg ki a csatlakoztatóból. Beteszem a fülembe a két agyast, míg Jayy kikeresi a dalt. Elindul egy szelíd kis dallam, és meghallom Dahvie különleges hangját.

Believe in me, When you feel like you're losing all your hopes and dreams
Believe in me, When I am gone you gotta keep a smile on
Believe in me, Goodbye my friends; Just celebrate the times we spent
Believe in me, We all die; It's an awfully big adventure
Believe in me, When I'm gone...


Ennyi elég is, kikapom a fülemből a fülhallgatókat, és visszadobom neki.
-Nem hiszem, hogy erre lenne szükségem.. Megrémiszt ez a dal... -motyogom, a kocsikulcsom keresve zsebeimben. Mikor megleltem, gyors búcsúzkodás Jayy-től majd bepattantam a kocsimba.

-Na, mi a helyzet Bow-val? -gyűlt körém úgy az egész Download Fest.
-Nem tudom. Szarul van. -rándítottam meg vállam. Ha elmondtam volna, hogy kibaszottul kómában fekszik és senki se érti, miért, akkor vagy én borulok ki, vagy rajtam kívül mindenki.
-Szarul? Vagyis..? Andy, haver, mesélj máááár! -vinnyogta Logan. A héten egész jóban kezdtünk lenni, de vannak idegesítő dolgai.
-Esetleg ha bemennél hozzá, többet tudnál.. Nem a postás vagyok és nem a kiskövet, főleg nem senki személyi tudósítója! Akit érdekel, az látogassa meg, a picsába is! -ment fel bennem a pumpa. -Baszottul kómában van, akár meg is halhat, te meg arra sem veszed a fáradtságot, hogy odadugd a pofádat hozzá! Elvben "szereted". Ja, látszik is, voltál bent nála kétszer, aahw! Minden egyes nap ott ülök a váróban, bazdmeg! -üvöltöztem, aztán megjelent a BVB.
-Mit üvöltözöl, hülye gyerek?! Nigel ma reggel hányt, szóval ma is te énekelsz, értetted? A szövegeket remélem tudod... -lökdösött Jake. Fura volt ezt látni tőle, mert mindenki visszafogott, csendes pasinak ismerte. Ráadásul mások előtt sosem beszélt velem se így.
-Hogy beszélsz már vele, Pitts?! Örülj neki, hogy ilyen énekesed van! Andy nem csak hogy rohadt tehetséges, nagyon jó ember is! Ráadásul ki az a Nigel és mért ő énekelt múltkor?! -állt ki mellettem Danny, az Asking-ból.
-Miért pofázol bele, kedves Danny, olyan dolgokba, amik nem tartoznak rád? -tolakodik Worsnop aurájába Ash, tagoltan, kimérten formálva a szavait. -Andy nem tag, Nigel az énekesünk. Ő csak helyettesít.
-De akkor...... ha Andy nem tag, akkor mért hurcolásszátok magatokkal úgy mindenhova?! -mászik be Ben Bruce Danny és Ash közé. Végre valaki, halleluja, aki fel meri tenni ezeket a kérdéseket!
-Azért, mert..... néha kell cserének, ha betegedés van! Meg aztán még mit nem, egyből hazafut, és ránk uszítja  a zsarukat... -lép elő Jinxx, és Ash vállát fogva kicsit hátrébb cibálja a basszerost.
-Mért nyomna föl?! -kapcsolódott be Cameron, az AA másik gitárosa. A nagy csöndben leesett nekik, hogy gáz lehet, többre nem nagyon jöhetnek rá ugyanis. -Mégis..Mi folyik itt?!

~Két hét múlva, a kórházban~

-Andrew, ugye? Beszélnünk kéne..-állít meg a kórterem felé az az orvos, Allie. Két hete minden nap jövök, de eddig semmi nem történt. -Szóval..-leülünk egy padra a mosdók előtt, ami most elég kihalt terep. -Jó híreim vannak Ms. Black-ek kapcsolatosan! A jelentkező tüneteket különböző gyógyszerekkel kezeltük, és az állapota jelentősen javult! Annyira, hogy ma már magához is tért. Látogatókat nem fogadhat, mert még gyenge, és az immunrendszere a legkisebb baktérium szervezetbe való jutásától összeomolhat. De a kishölgynek egyetlen kívánságára...maga kap nála húsz percet. Óvatosan! Az állásommal játszik! -kacsintott. Bazi széles vigyorral álltam fel. Megöleltem az amúgy alacsony, olyan huszonkilenc év körüli nőt, majd ész vesztve loholtam azt az ajtót keresve.
-Andy! -hallom meg a vékony és erőtlen hangot. Leszarva, hogy a kórteremben más öreg nénik aludnának, kibaszottul délután négykor, becsapva az ajtót szaladtam Rain-hez.
-Helló baby! -ölelem meg. Higgadtnak próbáltam látszani, pedig tök izgatott voltam, alig bírtam egy helyben ülni, csendben.-Hallom, exklúzív interjúnk lesz! -kacsintok, utalva arra, hogy kizárólag velem akart beszélni, amiért Allie kivételezett velem.
-Haha, valahogy úgy. -mosolyodik el halványan. Ha lehet ezt így kijelenteni, sápadtsága eléggé rémisztő, a szemei vörösek, szóval látszik rajta, hogy nincs a legjobb bőrében, de érdekel ez egyáltalán? Hisz a lényeg annyi, hogy ébren van! -Nekem most elég sok időm szabadult föl, és...nos... én sokat gondolkoztam! Tök zűr-zavar az egész, meg kavart, és vannak dolgok, amiket nem értek, de. Amit biztosan tudok, hogy döntenem kell.
-Nem egészen értelek.. Dönteni?
-Ühüm. Na, minden mellé beszélést kihagyva, Logan, és te...-itt megakad, és a fejét oldalra döntve fürkészi arcom. Gondolom a mondat befejezése rám vár.
-Logan és én mindketten hasonlóan érzünk irántad. Mármint, a tudtod nélkül ő mióta ismer, azóta kinézett magának, csak ennyire szerencsétlen szegényke. Na várj. Szóval most te azon filózol, hogy melyikünket tarts meg...?!
-Nem! Azaz...nem tudom. -ha lehet, még fehérebb lett az arca színe, majd megrázva a fejét, folytatta. -De figyelj, ha megengeded, inkább vissza venném a szót! -neveti, majd feljebb tornázza magát az ágyon. -Amire jutottam, az az, hoooooooooogy...
-Jézus, úgy látom, lemegy a nap, mire kibököd! -mosolygom rá, majd közelebb húzom a széket hozzá.
-Na, csak annyi, hogy...-kezdi, és biztos vagyok benne, hogy most mondaná is, de megcsörren a telefonom, az az átkozott. A kijelzőn CC neve villogott minduntalan. Felvettem, tudom, hogy nem előnyös, ha felhúzom őket. A következő beszélgetés zajlott le:
-Halo?
-Andy, hol a büdös francban vagy, mond már?!
-A kórházban, mint általában. Mért, baj van?
-Fogd már fel, nem fog felébredni, nem hallja a kis idióta vallomásaidat, és ha hallaná is, leszarná! Ott fog megdögleni azon a cseszett ágyon a te kis ribancod, remélem a szemed láttára! Na húzd ide a segged, vagy megbánod...! -és ki is nyomta. Mondtam volna, hogy 'De ébren van! Nem hal meg! Ne mondj ilyet, hisz úgy szeretem.. ' ,de minek? Idegesen és meggyötörten eltettem a telefont. Ránéztem Bow-ra, aki kíváncsian várt, hogy végre elmondhassa, amit akar, de én fölálltam, és betoltam a székemet.
-Rainy, annyira sajnálom! Mennem kell. Muszáj most itt hagyjalak. Holnap elmondod, oké? Eszméletlen kíváncsi vagyok, esküszöm, de nagyon fontos most mennem! Szavad ne feledd, kérlek! Holnap ugyanekkor, ugyanitt! -hadarom, mert tudom, mire képesek a srácok, ha valamit nem kapnak meg. Nyomok egy puszit a homlokára, belenézek gyönyörű, zöld szemeibe. Arcára kiül a csalódottság. Ismerős kifejezés társul hozzá. Én is ilyen fejet vágok, mikor azt érzem, hogy senkinek se kellek, hogy mindenkinek jobb dolga van, mint én. Rossz érzés így látni. Ha szeret, ha nem, most nem érdekel. Nyomok egy puszit szájára, majd feltépem az ajtót, és már ott sem vagyok. Jó érzés volt érezni újra forró ajkait, amint az enyémekhez érnek. Azzal is tisztában vagyok, hogy valószínűleg már nem akar engem. A reakciója érdekelt volna mondjuk. És az is, hogy mit akart mondani.

Bazdmeg CC! Bazdmeg!

----------------------------------------------------------

Bocsi srácok, hogy ennyit kell várni a részekre! Csak ez idő alatt háromszor voltam nyaralni meg szóval áhh.. Mostantól sokkal gyorsabban jönnek a fejezetek! Nem feledkeztem meg ám rólatok! <3

Sok sok komit, ha akarjátok az új részt! Észrevétel, valaki?:) inspiráljatok*-*

Puszil: Dikaa<3